Mielőtt elindultunk volna Ausztráliába, sokszor eszembe jutott Jézus szava: „…tanúim lesztek […] a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Melbourne ugyan nem a világ vége, de amikor 2025 januárjában útnak indultunk, úgy éreztük, nagyon messzire megyünk mindattól, amit addig otthonnak ismertünk.

Budapesten hagytuk a nagykabátunkat, hiszen az otthoni télből az ausztrál nyárba érkeztünk. Azóta is szoknom kell, hogy itt karácsonykor forróság van, húsvétkor pedig már őszbe fordul a természet. Az első karácsonyi istentiszteleten azonban, amikor felcsendültek az ismerős énekek, arra gondoltam: bár sok minden megváltozott körülöttünk, az ünnep örömhíre itt is ugyanaz. Jézus Krisztus megszületett, és benne Isten szeretete hozzánk is közel jött. Jó volt ezt azokkal együtt ünnepelni, akik már otthonra találtak itt, Melbourne-ben.

Én a Partiumban, a történelmi Szilágyságban nőttem fel, ahol a környező falvak magyarsága szigetet alkotott a román többségű vidéken. Mindezek ellenére gyermekként természetesnek tartottam, hogy magyarul beszélünk otthon, az iskolában és a templomban. Nem gondoltam bele, mennyi munka és kitartás kellett ahhoz, hogy legyenek magyar iskoláink, megmaradjanak a gyülekezeteink, és vasárnaponként anyanyelvünkön hallhassuk Isten Igéjét.

Ma már másként tekintek erre az örökségre. Egyre inkább megértem, hogy amit készen kaptunk, azért az előttünk járók sokat tettek. Ránk pedig az a feladat vár, hogy mi is továbbadjuk azt, ami számunkra fontos.

Ausztráliában ez más körülmények között történik, mint ahol felnőttem. A mindennapok nyelve az angol, a magyar családok távol élnek egymástól, a gyermekeknek pedig kevesebb alkalmuk nyílik magyarul beszélni.