Van valami megrendítő az emberi létezésben: ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, körülményeinknek, testünk törékenységének és végső soron a halálnak. Elég lehet egyetlen rossz hír vagy veszteség ahhoz, hogy meginogjon mindaz, amit biztosnak hittünk. Pilinszky János sora – „Látja Isten, hogy állok a napon” – magányunk és kiszolgáltatottságunk mély kérdését fogalmazza meg: lát-e valaki igazán bennünket? Észreveszi-e a félelmünket, és mellettünk marad-e, amikor mások segítsége elmarad? Márai Sándor egyik kemény gondolata szerint a válságos pillanatokban magunkra maradunk, ezért meg kell tanulnunk erősnek és magányosnak lenni.

Valóban, az emberi segítség nem mindig érkezik meg. A keresztyén hit azonban nem áll meg ennél a felismerésnél. Nem tagadja a magányt, de vallja, hogy az nem az egész valóság: Isten akkor sem fordul el tőlünk, amikor mások már nem tudnak mellettünk maradni. A példabeszédek könyve így tanít: „A bölcs fél a rossztól, és elkerüli, az ostoba féktelen és elbizakodott.” A hit bölcsessége nem tagadja le a félelmet. A bölcs ember tudja, hogy esendő, hogy elbukhat, és benne is munkálkodhat a rossz. Nem keresi a veszélyt a bátorság bizonyítékaként, és nem téveszti össze a hitet az elbizakodottsággal.

A féktelenség – amelyet szintén említ az igevers – gyakran a gyengeségtől való félelem álarca. Hatalmat szerzünk mások fölött, teljesítménybe menekülünk, vagy mindenáron nekünk kell kimondanunk az utolsó szót. A vallásos ember is eshet csapdába: Istenre hivatkozik, miközben nem hallja meg a másikat, önmagának mindent megbocsát, másoktól pedig semmit sem tűr el.