Kezdjük a legfontosabb fogalom tisztázásával: teológiai értelemben mit jelent az üdvösség, és milyen úton nyerheti el azt az ember?

Az üdvösség szó szabadulást jelent, mégpedig a végső nyomorúságból való kimentést. Hogy ezt megértsük, egészen a teremtésig kell visszamennünk. Isten arra teremtett bennünket, hogy megismerjük őt, örökké tartó, mély boldogságban éljünk vele, és dicsérjük, magasztaljuk. A bűneset azonban megszakította ezt a szoros közösséget. Az üdvösség ennek a széttört kapcsolatnak a helyreállítása, amire magunktól nem vagyunk képesek. Egyedül az az Isten állíthatja helyre, aki megteremtett bennünket. Ahogyan az efezusi levélben olvassuk: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által…” (Ef 2,8) Az Istenhez vezető út pedig Jézus Krisztus, aki így beszél magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” (Jn 14,6)

Sokan mondják magukról, hogy hisznek Istenben. De mi különbözteti meg az általános istenhitet a Jézus Krisztusba vetett hittől?

Önmagában nem elég elismerni Isten létezését, vagy igaznak tartani azt, amit kijelentett az Igéjében. A Heidelbergi Káté gyönyörűen fogalmazza meg: a hit szívbéli bizalom is. Annak a személyes átélése, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot és örök életet adott, egyedül Krisztus érdeméért. A hit tehát azt jelenti, hogy rábízom az életemet Istenre. Nem véletlen, hogy az újszövetségi görög pisztisz szó egyaránt jelent hitet és bizalmat. Ez a hit pedig nem marad következmények nélkül: engedelmességre indít, átformálja az ember cselekedeteit, és megváltoztatja azt is, mi áll az élete középpontjában.

Miben nyilvánul meg ez a megváltozott élet a mindennapokban?

A hit gyümölcsöt terem. A hívő keresi Isten akaratát, és igyekszik aszerint élni. Nem azért, hogy kiérdemelje a szeretetét, hanem hálából azért, amit Krisztus érte tett. Az üdvbizonyosság ugyanis nem tétlenségre ösztönöz, hanem szabaddá tesz az engedelmességre, a szolgálatra és a bátor helytállásra.

A hit így nem merül ki a vallásgyakorlásban, a másik emberhez való viszonyunkat is átformálja. Hiszen azt az Istent, akit nem látunk, úgy tudjuk szeretni és követni, ha szeretettel fordulunk a mellettünk élő emberhez, akit ő a saját képmására teremtett.