Debreceni Főiskolai Lapok, LIV. évf., 6–7. sz. (1912. március 25.)

Ahhoz a sokhoz, amit az élet, a haza és az emberiség követel, tanulja meg a debreceni főiskolának és az egész országnak ifjúsága Rákóczi intelmét, hogy „nincs az a nehézség, amit a bátorság könnyűvé nem tenne, ha erős akarat járúl hozzá”!

Sohase felejtse el, hogy a dicsőséges fejedelem száz nemes ifjúból azért alakított nemes társaságot, hogy a tudományokban, a katonai ösmeretekben, vitézségben, lovagiasságban ez a tanult fiatalság legyen az ország reménye, szeme fénye, büszkesége.

Ne felejtse el, hogy Rákóczi akarata szerint az „ifjúságnak kell folytatnia az öregek hagyományait s a király előtt is megmutatnia, hogy a magyar nemzet semmi esetre sem engedi magát szolgai félelemtől vezettetni, de az atyai szeretet uralmát önként elviseli”. Minden debreceni ifjú, minden magyar fiatalember érezze homlokán azt a csókot, mellyel a szabadság dicső vezére illette a hűségére felesküvő száz német ifjút, aki fejedelmével együtt fohászkodott Istenhez, hogy „mivel elménket szabadúlásunknak ügyekezetére méltóztattad megmozdítani: cselekedeteinket igazgassad, karjainkat erősítsed, fegyvereinket élesítsed, hogy kegyes akaratodat teljes erővel követhessük”.

Ezt a küzdelmet ma a nemzeti műveltség tág mezején kell folytatniok. És ezt a küzdelmet mi, öregebbek, magunk is folytatván, utánamondjuk Rákóczinak először 1703-ban, Debrecenben kinyomtatott imádságát, amit a fejedelem mindennap elmondott a hazáért:„Engedd meg, édes Urunk és kegyelmes Atyánk, hogy visszafogadván kebeledbe népedet: a te parancsolataidnak útjairól el ne tévelyedjünk, hanem a te igazságaidat megőrizvén, csöndességben, békességben a mi útjaink igazgattassanak.”