Hol ismerkedtek meg?

Pistai László: Egy korábbi barátom keresett meg, hogy Pécelen lelki alkalmat szerveznek kifejezetten egyedülálló, hívő keresztyén embereknek – egyfajta csendesnapot –, volna-e kedvem részt venni rajta. A meghívás lelkileg különösen érzékeny időszakban talált meg, mert egy párkapcsolati próbálkozásom fájdalmasan ért véget. Akkoriban már a harmincas éveim végén jártam, és őszintén szólva öregnek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy a házasság lehetősége és a jövőm ezen a téren egyre bizonytalanabb lett. A meghívást bátorításnak éreztem, legalábbis egyfajta utolsó esélynek. Arra gondoltam, ha én nem teszek lépéseket, hiába várok. „Isten adja a maga részét – és mindig a legtöbbet –, ezért nekem is ezt kell tennem.” Akkor Mátészalkán éltem, a lelkészem kölcsönadott autójával jutottam el a csendesnapra.

Pistai-Király Erika: Ahhoz, hogy ez igazán érthető legyen, érdemes egy kicsit megállnunk a múltunknál. Visszatekintve úgy fogalmaztuk meg az életünket, hogy Isten negyven év pusztai vándorlást adott. Ezalatt újra és újra megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon egyedül kell-e leélnem az életemet, vagy ad mellém az Isten társat? Olyan férjre vágytam, akivel közösen szolgálhatom Jézust. Nem akartam mindenáron erőltetni, ha ez nem felsőbb akarat. Fiatal koromban úgy hangzott a tanítás, hogy a hívő nőnek passzívan kell várnia: imádkozni és bízni abban, hogy majd Isten cselekszik. Ennek megfelelően vártam a „herceget”, azt, hogy ez a kérdés majd rendeződik. Ez a hozzáállás hosszú éveken át erős belső zártságot eredményezett. Olyannyira, hogy egyszerű beszélgetést sem mertem kezdeményezni ismerkedés céljából. Már a harmincas éveimben jártam, amikor megértettem: Isten nem erre a bénító visszahúzódásra hív. Felismertem, hogy nem teszek semmi rosszat, ha egy keresztyén alkalmon megszólítok egy fiatalembert. Ma mindez talán magától értetődőnek vagy akár nevetségesnek tűnhet, de akkor nekem felszabadító felismerésként hatott. A péceli alkalomra is ezzel a nyitott lelkülettel mentem el, bízva abban, hogy Isten vezetni fog.

Pistai László: A lelki napon több kisebb csoportra osztottak minket – körülbelül nyolcvanan voltunk –, és a párválasztás témájáról kellett beszélgetni. Hamar kiderült, hogy a lányok többsége olyan elvárásokat fogalmaz meg, amelyeknek én nem tudok eleget tenni. Úgy éreztem, esélyem sincs labdába rúgni. A szabadidőben próbáltam beszélgetni másokkal is, de kölcsönös érdeklődés nem alakult ki. Délutánra már úgy éreztem, ez az alkalom inkább átlagos lelki nap marad számomra. Jól éreztem magam a közegben, nyílt lehetőség volt beszélgetésre és elcsendesedésre egyaránt, de csalódott voltam.

Pistai-Király Erika: Az ember egy bizonyos kor felett már pontosan tudja, mire vágyik, mik az elvárásai, mi fontos neki. Engem sosem érdekeltek az anyagiak, a külsőségek. Sokkal inkább az, hogy az illető megtért-e, szereti-e az Úr Jézust, hogyan éli meg a hitét a hétköznapokban, és mik a jelenlegi céljai. Ezek azok a szempontok, amelyek igazán irányt mutattak. A szabadidőben próbáltam ezek alapján beszélgetést kezdeményezni a részt vevő férfiakkal, de legtöbbjük lelki megnyilvánulását nem találtam vonzónak. A délutáni program előtt lementem az étkezőbe, hogy igyak egy kávét. Ott futottam bele Laciba, aki első pillantásra nem volt különösebben feltűnő, sem kirívóan jóképű, inkább átlagos férfi. Megkérdeztem, tudna-e kávét adni, ám kiderült, hogy már elfogyott. Ennek ellenére élénk beszélgetés bontakozott ki közöttünk, és végül nem kávét kaptam, hanem valami egészen mást: figyelmet és őszinte érdeklődést. Úgy döntöttem, nem kerülöm meg a számomra fontos kérdéseket. Azt éreztem, harminckilenc évesen már nincs értelme pazarolni egymás idejét és a „semmiről” beszélgetni, ha a lelki alapok eleve nem egyeznek. A nap végén, a záróáhítatnál találkoztunk újra, amikor is felajánlotta, hogy hazavisz kocsival.