(11) „...összetöröm ezt a népet és ezt a várost, ahogyan összetörik a cserépedényt…” (Jer 19,1–13)

Az előző fejezetben az agyaggal dolgozó, az elrontott edényt a korongon visszagyúró, abból újat készítő fazekasról olvastunk. Az agyag még nyers, a mester elégedetlen: formál valami mást. Aztán az edény mégiscsak elkészül. Szárítják, kiégetik, piacra dobják, megveszik, használják – végül eltörik. Mire jó még ezután? Használhatatlan, szemétre való törmelék lesz belőle. A próféta felismerése fájdalmas, igehirdetése pedig elborzasztó: Jeruzsálem ugyanígy válik értéktelen romhalmazzá. Isten próbálta rendbe hozni, mindent megtett érte, hasztalan. Inkább kellettek az idegenek istenei, akik kérhettek bármit, áldozatot, életet, mindent megkaptak. Isten ezt tűrte nemzedékeken át, aztán eljött az idő, amikor nem adott több esélyt. A korsó darabokra törve az utca porában hever, a városnak pedig maradt az elborzadás, a rettegés a közeledő pusztulás miatt. De ezt kacagták. Senki sem vette komolyan a riogatót. Ez a prófécia azért megrázó, mert nincs benne feloldás, kiskapu, nem kínál menekülőutat. Jeremiás meghirdette az ítéletet, majd távozott. Engedjük, hogy ezúttal az Ige a maga nyerseségében vágjon belénk: vajon én megérdemelném a menekülést?

Jn 11,45–57 RÉ 25

(2) „...megverette Jeremiás prófétát…” (Jer 19,14–20,18)

Jeremiás fellépése nem maradt hatástalan. Na, nem a vágyott cél, a nép tömeges megtérése következett be – ez túl szép lett volna. De a hír azért terjedt, szájról szájra járt. Igaz, nem bűnbánattal, hanem felháborodással telítődött, míg a próféta ítéletes szavai eljutottak a papi fülekbe. A pletyka már csak ilyen; ha pedig megfelelő helyen hallják meg a gondosan megszűrt, itt-ott felnagyított, más pontokon elnagyoltan továbbadott részleteket, az eredmény garantálható. A megrágalmazottra hideg napok következnek. Mit is tett Jeremiás? Prófétált, Istentől kapott Igét szólt fáradhatatlanul, néha kissé teátrálisan. Aztán a hír szárnyra kelt, megtérést nem eredményezett, de a suttogó propaganda követhetetlen csűrés-csavarásán át az igehirdetőből lázító lett. Felforgató. Szerencsétlen embert eddig csak megvetették, Pashúr, a rendfenntartói szerepben tetszelgő pap meg is verette. Vajon értette a próféta, miért történik vele mindez? Ez nem derül ki a fejezetből, de azt tudjuk, hogy Jeremiás, érthetően, mérhetetlenül elkeseredett. Haragudott mindenkire, megelégelte elhívását, életét, úgy érezte, legyőzte az Isten. Halált kívánt látni, de ezt ne rójuk fel neki. Ő is ember volt.

Jn 12,1–8 RÉ 446

(4) „...visszafordítok a kezetekben minden fegyvert…” (Jer 21)

Isten változatos büntetésekhez tud folyamodni, amikor akaratát érvényesíti. Ennek legteljesebb tárházát az egyiptomi tíz csapás mutatja be, amikor békáktól a sötétségig, vérré váló vizektől az elsőszülöttek haláláig terjed a pusztítás. Dávid király, utolsó nagy bűnbeesésekor, választhatott az éhínség, az ellenség és a dögvész csapása közül (2Sám 24). Dávid Isten kezébe akart hullani, így a dögvészt választotta. Igaza lett, Isten Jeruzsálem határában megállította öldöklő angyalát. Jeremiás évszázadokkal később azt ismerte fel, hogy a város ellen támadó babiloni sereg nem a hódító hordák vérszomját testesíti meg, hanem az Úr büntetését hozza Jeruzsálembe. Ő küldi a pusztítókat, ő veri meg a város lakóit, ő szolgáltatja ki bűnbe esett népét az idegeneknek. A háború nem politikai manőver, hanem Isten büntetése. Kemény szavak ezek, ráadásul szembeszállnak a korábbi tapasztalatokkal: eddig Isten az utolsó pillanatban mindig irgalmazott! Három emberöltő telt el az asszír sereg támadása óta, a helyzet akkor is reménytelennek látszott, de végül az ostromlók kotródtak el, erről még az évszázadokkal később élő görög történetíró, Hérodotosz is megemlékezett. Ezúttal Isten nem indul szánalomra. Nincs tovább.

Jn 12,9–11 RÉ 59

(11) „Aki most elmegy erről a helyről, nem tér vissza ide többé.” (Jer 22)

Ebben a fejezetben Jeruzsálem utolsó királyai közül lépnek elénk hárman. Júda rohant végzete, a babiloni fogság felé. A három király közül egyet az egyiptomiak hurcoltak el, egyet a babilóniaiak, egy pedig az ostromlott városban halt meg. Nagyhatalmak játszóterévé vált Júda és Jeruzsálem, egymás után következő uralkodói mind tragikus sorsra jutottak. Palotát építeni, a rezidencia luxusára figyelni a bukásra ítélt városban rövidlátás – a honfitársakat kizsákmányolni pedig bűn (14). Vétkek sora vezetett az uralkodók és általuk az ország összeomlásához. Az ókori keleten egy királyság bukása a világ rendjének felbomlásával volt egyenértékű, ezek az uralkodók viszont úgy tettek, mintha nem az őket kiválasztó Úr akaratából, hanem származási jogon ülnének a trónon. A nagyhatalmak között manőverezni próbáló kis országoknak mindig számolniuk kell saját kiszolgáltatottságukkal; ők szorulnak rá igazán Isten irgalmára! Van megoldás? A Szentírás világos politikai eligazítást ad: a király legfőbb kötelessége Isten törvényének tanulmányozása (5Móz 17), tehát Jeruzsálem királyainak nem okosabb politikusoknak, hanem istenfélőbbnek kellett volna lenniük. Akkor nem ilyen elkeserítő végzet jutott volna nekik.

Jn 12,12–19 RÉ 481

(3) „Összegyűjtöm nyájam maradékát…” (Jer 23,1–22)

Hosszú fejezeteken át olvastunk ítéletes próféciákat, Jeremiás fáradhatatlanul ostromolta népét a hitehagyás miatt. Most végre megcsillan a remény a sok ítéletbe lassan belefáradó olvasó előtt. Jeremiás új korszakot hirdetett, amikor – majd egyszer – hűséges pásztorokként fogják a felelős vezetők vigyázni Izráelt; amikor – majd egyszer – Dávid trónjára egy bölcs király ül; és amikor – majd egyszer – véget ér a diaszpóralét, és újra összetartozik az, amit a bűn szétszakított. Mindez a jövőben, távoli jövőben. Ez a szakasz nem kecsegtet a veszély gyors elmúlásával, Isten ítéletét sem teszi súlytalanná. A bűn, amelyet Izráel elkövetett, megkérdőjelezhetetlen, ezért a büntetés is súlyos, szinte elhordozhatatlan. Az állam összes intézményét felszámolták a hódítók, elhurcolták a vezetőket, és a földdel tették egyenlővé a vallási élet terét. Semmi sem maradt, ami Jeruzsálemet kiválasztottságára emlékeztette volna. Ez volt a babiloni fogság. Jeremiás azonban ebben a fejezetben egyetlen dolgot állít: ezt most el kell szenvednetek, de higgyetek, lesz jövőtök. Amikor úgy érezzük, minden elveszett, megértjük a prófétai szó vigasztalását. Isten irgalmaz, bár nem érdemeljük meg. Kegyelemből könyörül rajtunk.

Jn 12,20–26 RÉ 796

(29) „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz […], vagy mint a sziklazúzó pöröly?” (Jer 23,23–40)

Isten Igéjével élhetünk napról napra, ez csodálatos ajándék az Úrtól. Az Igével azonban nemcsak élni, de visszaélni is lehet: ezt követi el az ember, valamennyiszer saját vágyait, saját szavait, saját igazságát hirdeti Istenre, az ő szavára hivatkozva. Miért kaptuk Isten Igéjét? Ez a mai szakasz valódi kérdése. A válasz: azért, mert Isten az Ige által jelenti ki a legtisztábban akaratát. A „hazug módon” (25) prófétáló hírnökök Isten igazságának érvényre jutását lehetetlenítik el. Aki hazugságot szól, Istent próbálja saját szolgálatába állítani, számára az Úr alkalmazható bizonyíték, hivatkozási alap, nem több annál. Az istenfélő ember azonban nem az életét menedzseli, hébe-hóba az Úrra utalgatva, hanem az Igét teszi meg kiindulási ponttá. Az istenfélő nem önfejűen, érdek alapján dönt, hanem az Igéből nyer eligazítást. Fáradhatatlanul kell kutatnunk Isten akaratát, hisz az összes krízisünkre van válasz, ha bizonytalanok vagyunk, valószínűleg még nem találtunk rá. Így tudakolva az Írást képessé válhatunk az irányítás átengedésére. Már nem akarom kézben tartani az életem, mert tudom, hogy jobb, sokkal jobb helyen van Istennél, mint nálam.

Jn 12,27–33 RÉ 269

(7) „Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem…” (Jer 24)

Két kosár, mindkettő fügékkel tele. Az egyikben szép, egészséges, a másikban hasznavehetetlen, rossz gyümölcs. Látszólag egyszerűen szétválogatták a termést; de mivel ez a két kosár a templom előtt áll, lehet, hogy két áldozati adományról van szó (vö. 5Móz 26,2). Valaki idehozta, előírás szerint, a termés javát – másvalaki pedig a szemetet, a semmire se valót. Jeremiás szeme előtt azonban a gyümölcs a kijelentés hordozójává vált. Kr. e. 597-ben a nép és a próféta egyaránt történelmi katasztrófát élt át: a babiloni uralkodó Jeruzsálem királyát, az előkelők, a papok, az értelmiség jelentős részét rabszíjra fűzte és deportálta. Ők voltak a vesztesek. A megtépázott város ezután élte tovább életét. Trónra ültettek egy bábkirályt, templom és piac visszatért a normál működéshez, az elhurcoltak pedig a közbeszédben vesztesekké váltak, akiknek helyét betöltik a helyben maradt jelentkezők. A nyertesek. A fügék példája rámutat: Isten nem politikai események és forgandó szerencse alapján mond ítéletet. Aki megismeri az Urat, az lehet elhurcolt, megalázott, vesztes: de ő menekül meg. Idegenben, mégis értékesen. Viszont pöffeszkedhet bárki a kiügyeskedett székben, rossz fügeként: sosem lesz kedves Isten előtt.

Jn 12,34–36 RÉ 681