A böjt ma: fogyasztás helyett gyarapítás
A nagyböjt ma betöltendő szerepét keresve a keresztyén gyakorlatban először tekintsünk vissza a kezdetekre. A Bibliában negyvennapos böjtről csak Mózessel, Illéssel és Jézussal kapcsolatban olvasunk. A korai keresztyénségben még a heti rendszerességű gyakorlatról tudunk, ezt szerdán és pénteken tartották. A VI–VII. századi nyugati keresztyénségben szilárdult meg a húsvétot megelőző ma ismert, hamvazószerdával kezdődő negyvennapos gyakorlat. A böjt Jézus tanítása szerint ugyanolyan jelentőségű a hívő ember kegyességében, mint az imádkozás és az adakozás (lásd Mt 6,1–18).
Azonban elmondhatjuk, hogy ma talán éppen ennek gyakorlását illetően vagyunk tanácstalanok, s mentjük fel magunkat vagy próbáljuk a jelentőségét tompítani különféle okokra hivatkozva. Szeretünk úgy beszélni róla, mintha lennének olyan legitim gyakorlatai, amelyek igazából nem jelentenek különösebb megterhelést számunkra. Református egyházunkban talán a legkevésbé ételmegvonásként tekintünk rá, miközben a Biblia böjtje sohasem pusztán jelképes, hanem kézzelfogható, testi önkorlátozás.
Nem véletlen ez, hiszen a fogyasztói kultúrában a javak önmagunktól megvonásáról beszélni, a kényelemközpontú társadalomban az önsanyargatás lelki hasznát hirdetni teljességgel értelmezhetetlen. Húsvét előtt mi, keresztyének is sodródunk a bennünket körülvevő világgal, és inkább a túlfogyasztásra vagyunk hajlamosak.
Az ünnepek előtt úgy vásárolunk, mintha soha többé nem nyitnának ki az üzletek, s annyi ételt-italt veszünk, amennyire egyáltalán nincs szükségünk. Az aszkézisre való hajlandóságot kioltotta a luxustermékek ellenállhatatlan kínálata.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!