A tudományos ülést a Debreceni Református Hittudományi Egyetem (DRHE) Közép-európai Reformáció és Protestantizmus Történeti Kutatóintézete, valamint a Debreceni Egyetem (DE) Bölcsészettudományi Karának Holland–Magyar Kapcsolatok Kutatócsoportja szervezte. A február 11-i eseményen részt vett Frits de Ruyter de Wildt, a Michiel de Ruyter emlékét ápoló alapítvány elnöke, Yvette Szepesi, a Holland Királyság nagykövet-helyettese, valamint Fazakas Gergely Tamás, a Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri főjegyzője. A tanácskozás első felében a magyar gályarab prédikátorok történetével, a második szekcióban Michiel de Ruyter emlékezetével foglalkoztak az előadók.

HÁNYATOTT SORSÚ EMLÉKNAP

– Az évforduló tiszteletére szervezett megemlékezések története maga is változatos. – Az elmúlt több mint százötven évben többször is felmerült, hogy rendszeres emléknapot tartsunk, de ez tartósan nem valósult meg – idézte fel Baráth Béla Levente, a DRHE rektora. Az első nagyobb, széles nyilvánosságot kapó megemlékezést 1876-ban, a 200. évfordulón rendezték Debrecenben, Balogh Ferenc egyháztörténész javaslatára, aki a gályarabok emlékoszlopának felállítását is kezdeményezte. Később a Magyarországi Református Egyház Zsinata október 31-ét jelölte ki az emlékezés napjának, így az esemény fokozatosan összekapcsolódott a reformáció ünnepével. Mintegy tíz évvel ezelőtt azonban Baráth Béla Levente és Pusztai Gábor, a DE Néderlandisztika Tanszékének akkori vezetője kezdeményezésére ismét előtérbe került február 11-e mint önálló emléknap, amelynek megerősítésében ez a tudományos konferencia is fontos lépés.

EGY EGÉSZ ÉVTIZEDRE EMLÉKEZÜNK

1676 márciusában negyvenkét protestáns lelkészt ítélt halálra, majd fogságra a pozsonyi vésztörvényszék. Őket később eladták gályarabnak spanyol hadihajókra. Ez az esemény az egyik eleme annak a protestánsok ellehetetlenítését célzó folyamatnak, amelyet gyászévtizednek nevezünk. Kezdetét 1671-re teszik, amikor Bársony György katolikus püspök írásában kijelentette: a magyar király nem köteles megtűrni a protestánsokat az országban. Ezt követően Pozsonyban rendkívüli bíróság ült össze, hogy ítéletet hozzon a Wesselényi-féle összeesküvés kisebb rendű vádlottai ügyében. Júliusban kivégezték Drábik Miklós lelkészt, majd a Sárospataki Református Kollégium tanárait és diákjait is elűzték.

A következő években újabb perek indultak, és megkezdődött a protestáns gyülekezetek felszámolása. A spanyol gályákra hurcolt prédikátorok csaknem egy évet töltöttek fogságban. 1676. február 11-én szabadította fel őket Michiel de Ruyter admirális; a szabadulást huszonhatan érték meg. – A felszabadult rabok és más bebörtönzött protestánsok közül többen külföldi egyetemre – például a svájci Genfbe vagy a hollandiai Leidenbe – mentek tanulni, vagy folytatták megkezdett tanulmányaikat – tekintett vissza Bozzay Réka, a DE Holland Tanszékének vezetője.

NAPLÓK, LEVELEZÉSEK, PRÉDIKÁCIÓK VALLANAK

A gályarabok szenvedéseiről személyes emlékezések is fennmaradtak. Otrokocsi Fóris Ferenc Fenevad dühöngése című írásában számolt be megpróbáltatásaikról, míg Kocsi Csergő Bálint XVII. századi refomátus prédikátor, tanár szintén feljegyezte a történteket, bár munkája nem juthatott el szélesebb közönséghez. Ahogyan Csorba Dávid, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának szakigazgatója kiemelte, a gályarabokat befogadó gyülekezetek kifejezetten kérték a túlélőket, hogy osszák meg tapasztalataikat. Az erdélyi nemességet mélyen megrázták a protestánsokat érő üldöztetések, amit levelezéseik is tükröznek.

– Még végrendeleteikben és naplóikban is gyakori a gyászévtized eseményeire adott, mély hitélményből fakadó reflexió – mondta Balogh Judit, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzora. Erdély, ahol a református egyház a XVII. században meghatározó szerepet töltött be, számos menekültet fogadott be, köztük prédikátorokat és köznemeseket; itt folytathatta működését a Sárospataki Református Kollégium is.

Restás Attila, a Magyarságkutató Intézet munkatársa a protestáns martyrológia műfajáról beszélt. Bár a reformáció eredetileg nem helyezte előtérbe a vértanúság fogalmát, a gályarab prédikátorok szenvedései nyomán mégis egyre több ilyen jellegű írás született.