Imbolygó hajó a viharos tengeren. Mindenki keresi a kapaszkodót, a biztos pontot, ahol átvészelheti a hirtelen támadt nagyidőt. Sokszor azonban úgy építjük fel az életünket, hogy nem gondolunk a mentőcsónakra. Mint a Titanic építői, akik mivel azt hitték, a világ akkori legnagyobb vízi járműve elsüllyeszthetetlen, szükségtelennek tartották, hogy elegendő mentőcsónakot helyezzenek el rajta.

Biztonságban hisszük magunkat, amíg minden úgy zajlik, ahogyan szeretnénk. Amíg ott a lakás, a fizetés, kezünkben a fiatalos erő, a rendezett élet. Aztán váratlanul megjelennek a fekete fellegek, lecsap a vihar, üvöltve tombol és mindent elsodor.

Megtört tekintetű, ötvenes életkorú üzletemberrel beszélgettem nemrég, aki egy év leforgása alatt elveszítette a feleségét. „Mi lesz most velem nélküle?” – sóhajtotta könnyek között. Mert hiába a jól szituáltság, a szép ház, a márkás autó, mert ezek értéke elhalványul a mindennapokban, ha elmúlik mellőlünk az élet.

Elég csak pár napot eltöltenünk a kórházi ágyban, máris rádöbbenünk, hogy a legfontosabb értékünk az élet, az egészség. Azt tapasztalom, mostanában gyakran sokkolnak minket eltávozó negyvenesekről, ötvenesekről szóló hírekkel. Egyszer csak megjelenik a közösségi oldalon a fekete keret, jelezve, hogy vége, nincs tovább.

Manapság a gondolataink mindegyre oda térnek vissza: ki nyújt nekünk biztonságot? Hol érezhetjük biztonságban magunkat? Nem csoda, hogy nehéz és szorong a lelkünk. A digitalizáció által összeszűkült világban bárhová nézünk, csapásokat látunk.

Mennyire rólunk szól a tenger lecsendesítésének története! A magabiztos hajózó még akár ki is szól a csónakból. Neki ne prédikáljanak, neki ne szóljon bele az életébe még az Isten sem. Milyen jó poén szokott ez lenni a hasonlóan gondolkodó emberek között…

Csakhogy a békés hajózás egyszer véget ér. Jön a vihar, és mindent szétdobál körülöttem. Az én életemet is. Az én családomat is. Akkor látom meg, hogy nem ér semmit a felhalmozott holmi. Az életet kellene menteni. Valahogyan. De hogyan?!

A leghálásabb szolgálati helyszínként a kórházat tartom számon. A testi-lelki nyomorúságban, az élet viharai között, a betegágyon fekve kinyílt az emberek lelke Isten irányába. Mindenki arra vágyott, bárcsak mondana neki valami biztatót az Úr. Minden arcra rá volt írva ez a hatalmas vágyakozás.

Lesújt a vihar. „Ki segít?” – kérdik a tanítványok. „Ki segít?” – kérdjük mi is a világ szörnyűségeit látva. Bár foszlik alattunk minden, hullámok gyötörnek, s kétségbeesetten keressük a kapaszkodót, de Isten ura mindannak, ami minket ér. Ezért hát minden otthoni csendességünkben és templomi istentiszteleten Jézus a mi reménységünk. Ezért vagyunk ott, ezért kérdezzük és ezért fordulunk hozzá. Mert ő a remény.