Az álomlátó
Olajfák alá húzódott a nyáj a déli forróságban. Jákób fiai is el-elszunnyadtak, csak Zebulon őrködött, nehogy valami kóbor vadállat megtámadja az állatokat. Miközben egy botot faragott, néha körbekémlelt, de a legelésző nyáj helyett sokkal inkább saját gondolataival volt elfoglalva. Forrt benne a düh, a méreg és a féltékenység. Úgy vélte, amit József csinál, az több a soknál. Mind a tízen idősebbek nála, mégis úgy viselkedik, mintha ő lenne a királyuk vagy a parancsolójuk. Csak akkor dugja ki az orrát a pusztába, ha az apjuk küldi, mert nem fűlik a foga a munkához. Ha mégis muszáj jönnie, akkor felveszi azt a flancos ruháját, amelyben még járni sem lehet rendesen, nemhogy dolgozni. De nem is azért jön, hanem hogy leselkedjen, hallgatózzon, aztán meg rossz híreket vigyen az apjuknak.
Zebulonban már hosszú ideje gyűlt a harag, és nem voltak ezzel másként a többiek sem. Egy jó szó nem sok, annyit sem tudtak szólni a testvérükhöz. Ha tehették, elkerülték. Menjen csak haza az apjukhoz, úgyis ő a legkedvesebb fia!
Persze ez nem volt elég: József mindenáron be akarta bizonyítani, mennyivel jobb náluk – a bátyjai legalábbis így gondolták, amikor a fiú előhozakodott az álmaival.
– Képzeljétek, mit álmodtam! Aratás volt, és búzakévéket kötöttünk a mezőn. Az én kévém fölkelt, és állva is maradt, a ti kévéitek pedig körülállták, és leborultak előtte.
A testvérek szívében egyre nőtt a keserűség. De József észre sem vette, hanem inkább beszámolt nekik az újabb álmáról is.
– Képzeljétek, megint álmodtam valamit! Egyszer csak leborult előttem a nap, a hold és tizenegy csillag.
Ez már Jákóbnak is sok volt, megdorgálta hát a fiát:
– Miféle dolog ez? Talán bizony járuljunk eléd mind, hogy földre boruljunk előtted?
De a szíve mélyén büszkeséget érzett. Tudta, hogy az álmokat Isten adja, és lehet, hogy azt jelentik, egykor mindnyájuknál nagyobb ember lesz Józsefből. Többi fia persze észrevette Jákób büszkeségét, és nagyon bántotta őket, hogy az apjuk ennyire kivételezik Józseffel. Nem csoda hát, hogy amikor Zebulon újra meglátta őt közeledni a pusztában, keserűen szólt oda a testvéreinek:
– Ott jön az álomlátó!

A többiek álmosan könyököltek fel, de amint meglátták a távolban a cifra ruhát, elöntötte őket a harag. Olyannyira elhatalmasodott a gyűlölet a szívükben, hogy egyikük így kiáltott:
– Gyertek, öljük meg, dobjuk a kútba! Ijedten néztek egymásra, hiszen tudták: a gyilkosság halálos bűn. Dán szeme azonban élesen villant:
– Húzzuk le a ruháját, szaggassuk meg és vérezzük össze! Aztán mondjuk azt apánknak, hogy vadállat ölte meg!
– Így van! – helyeseltek a többiek. – Akkor majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból!
Rúben, a legidősebb testvér hallgatott. Félt, ha ellenkezik, a testvérei indulatukban talán még őt is megölik. Ezért inkább cselhez folyamodott. Tudott a közelben egy kiszáradt ciszternáról. Ha rá tudná venni a testvéreit, hogy abba dobják bele Józsefet, akkor később odamehetne, és felhúzhatná… Elő is adta az ötletét. Addig beszélt nekik, hogy amikor József odaért, a testvérei megragadták, lehúzták a ruháját, de nem ölték meg, hanem bedobták a kiszáradt kútba. Rúben terve mégsem sikerült.