Az Ó- és az Újszövetség emberei hozzánk hasonlóan táplálkoztak. Igaz ugyan, hogy Keresztelő János sáskát és vadmézet evett (Mt 3,4), és a pusztai vándorlás idején mannával töltötte meg hasát a nép, de ezeken a különleges helyzeteken kívül az ókori izraeliták étrendjének legtöbb eleme a mi asztalunkon is természetes. Ézsaiás a tejszínt és mézet evő gyermek születését jövendölte meg. A tejszín és a méz tőlünk sem idegen, és a pusztában élők bőven fogyasztottak fürjeket is. Utóbbi nálunk inkább csemege, de nem ismeretlen étel. Két alkalommal egészen különös prófétai jelenetet közöl a Szentírás: Ezékiel és a Jelenések könyve egyaránt beszámol arról, hogy valakinek egy könyvtekercset kellett megennie. Ezek a tekercsek édesek voltak a szájban, de amikor a Jel 9,8–10 megismételte Ezékiel próféta elhívástörténetének legfontosabb momentumát (Ez 3,1–3), hozzátette: gyomrában keserű ízt érzett a patmoszi látnok.

A tekercs elfogyasztása a prófétai engedelmesség mintája. Isten változatos módon hívta el és állította szolgálatba az övéit, Mózes lángok közt el nem égő bokorból hallotta a hangot, Illés tűzben és földrengésben kereste az Urat, Ézsaiás ajkát pedig egy szeráf érintette izzó parázzsal. A jelenések könyve Ezékielhez nyúlt vissza, minden bizonnyal azért, mert a tekercset lenyelő próféta megkérdőjelezhetetlenül azonosult a küldő Úr szavával. Az ige, amely a tekercsen van, megédesítette a könyvecske ízét, de a keserű gyomor azt mutatja, hogy a próféta érzelmekkel telített ember is volt, rádöbbent, mennyi emberi szenvedést kell még kiállni Isten választottainak.

Az új esztendő első napjaiban emlékezzünk küldetésünkre! Legyen édes nekünk Isten Igéje, amikor viszont a jövőért, egyházunkért aggódva keserű ízt érzünk, gondoljunk arra: ez a harc már eldőlt. Krisztus győzött.