Kamaszkoromban arról álmodtam, hogy majd egyszer, ha felnőtt leszek, „Nagy Dolgokat” fogok véghez vinni. Ahogyan azután egyre hosszabb ideje taposom a felnőtté válás útját, mindinkább azt érzem, hogy az a kevés jó, amit módomban áll megtenni, mások cselekedeteinek összefüggésében nyeri el értelmét.

Nem csupán arra gondolok, hogy „bűnben születtünk, rosszra hajlunk, képtelenek vagyunk magunk erejéből a jóra”, hanem arra, hogy a jó igazából nem bennünk megszülető „dolog” vagy érzés, hanem a másokhoz való viszonyunkban megmutatkozó valamiféle „tükröződése” az Irgalomnak. Mintha tükrökkel a kezünkben az „Irgalom napvilágát” labdaként dobnánk egymásnak, és miközben megpróbáljuk a labdát a levegőben mozgásban tartani, egymás arcán is megvillantjuk a fényt. Teológusok, filozófusok biztosan sokkal szabatosabban kifejtették már ezt, nekem viszont van hozzá egy történetem.