„Lásd, én ma eléd adtam az életet és a jót, de a halált és a rosszat is.” (5Móz 30,15)

A lelkipásztoroknak – különösen a fővárosban – nehéz feladatot jelent a kéregetők „kezelése”. Majdnem biztos, hogy aki pénzt kér, az rövid úton elissza azt. Néha mégis megesik a szívünk – talán belső jelzést kapunk –, és más módszerrel próbálkozunk. Így tettünk Antival, a jóképű negyvenes hajléktalan fiatalemberrel is. Hajlandó volt munkát vállalni, a toronypadláson még szálláshelyet is kialakítottunk neki. Dolgozgatott, kifestett egy-két olyan helyiséget, amelyek nem kívántak kényesen precíz munkát.

Néhány hét után elérkezettnek láttam az időt, hogy Anti barátunk lelkével is komolyabban foglalkozzak. Férfiak csendeshetére készültem épp, felajánlottam hát, hogy őt is elviszem. Szedett-vedett ruhái helyett adtunk neki rendesebbet, így feltűnés nélkül elvegyült a résztvevők között.

Úgy láttam, hogy figyeli is az elhangzottakat. Egyik nap megkérdeztem tőle: – Anti, szeretné átadni a szívét Jézusnak? Letenni a bűneit, és elindulni az ő útmutatása szerinti új úton? Anti barátunk elgondolkodott, majd azt válaszolta: – Lelkész úr, nagy a tét!

Meglepett a válasza. Először nem is értettem. Hiszen még a ruhát is mi adtuk rá – semmije sem volt. Hajléktalan, mi vesztenivalója lett volna? Rá is kérdeztem, mire azt válaszolta, hogy ezt nagyon meg kell gondolni. Megértettem, hogy azon rágódik, vajon megéri-e neki ez a váltás. Végül úgy jöttünk el, hogy Anti barátunk maradt a régi életében. Vagy nem értette meg igazán az új lehetőséget, vagy nagyon is értette, hogy ez az életforma változással járna, és erre nem volt hajlandó.

Ezek után elengedtük – a toronyszoba nem hajléktalanszálló, erre a néhány hétre is a presbitérium megkérdezése nélkül, a saját szakállunkra fogadtuk be a gondnokkal. Eltűnt az életünkből. Évekig nem hallottunk felőle.

Úgy tíz évvel később épp a piros lámpánál álltam a Damjanich utca és a Dózsa György út kereszteződésében. Arra jött egy hetvenesnek kinéző, ismerős arcú ember, kezében a kéregetős újsággal. Erősen gondolkodtam, honnan ismerhetem.

Hirtelen átvillant az agyamon a felismerés: – De hiszen ez Anti, a régi barátunk! Máris engedtem volna le az ablakot, hogy megszólítsam, de a lámpa zöldre váltott, és a kocsisor élén nem várakozhattam tovább. Továbbmentem az utamon, és azon gondolkodtam, hogy mennyire igaza volt Antinak: nagy a tét! Íme, tíz év alatt az utcán harminc évet öregedett, földönfutóként tovább kéreget – így tengeti az életét.

Ha azon a héten megragadja Jézus felé nyújtott kezét, ez idő alatt újjáépülhetett volna az élete annak szeretetében és „kezelésében”, aki azért jött, hogy életünk legyen: áldott életünk itt, a földön – és az örökkévalóságban.