Gróf Batthyány Lajos utolsó óráiról már általános iskolás éveimben jóval több részletet ismerhettem kortársaimnál, egyszerűen azért, mert ezek a szomorú és mégis magasztos történések apai ágú családom, a Ludwigok igaz legendáriumának fontos részét képezték.

Ez a família 1825-ben Németországból vándorolt akkor, a reformkorban és még azt követően is sokáig kétnyelvű szülővárosomba, Pécsre, német nevén Fünfkirchenbe. 1848–1849-re a család nem csupán gyökeret vert Pannónia szelíd ege alatt, a Mecsek völgyében, hanem – sok, különböző népből való és felekezetű bevándorlóhoz hasonlóan – magyarrá is vált.

Régi pécsi „városkrónikáktól” Nádor Tamás cikkeiig és a nekem mondott esti mesékig sok forrásból hallhattam szépapámról, Johann Ludwig pécsi orvosról, akit gyógyító pályája csúcsán már mindenki csakis magyarul, Jánosként, János bácsiként emlegetett.

Egy – Heckenast Gusztáv történelmi nevezetességű nyomdájában, 1870-ben, tehát már a kiegyezés után megjelent – kiadványban, a Gróf Batthyány Lajos az első magyar miniszterelnök élete és halála című könyvben többek között ezt olvashatjuk szépapámról, az értékes és beszédes dokumentumgyűjteményben megnyilatkozó kortársak, a „hiteles kútfők” egyikéről: „Batthyány Lajos életének utolsó napjáról, végperczei s kivégeztetése katasztrófájáról legközelebbről egy közvetlen szemtanu leirása is nyilvánosságra jött. E szemtanu Dr. J. Ludwigh (helyesen: Ludwig!) cs. kir. katonaorvos, ki a gróf mellé volt rendelve s ki neki mind öngyilkossági kisérletekor, mind a vesztőhelyre kisértetésekor orvosi segélyt nyujtott, s kivégeztetésekor is jelen volt. […] 1849. okt. 6-án – irja Dr. Ludwigh – reggel fél 6 órakor szobám ajtaján, Pesten, az Uj-Épületben heves kopogtatás ébresztett föl […], s a belépő ordonáncz felszólitott, hogy azonnal a pavillonba menjek […], hogy Batthyány Lajos grófnak, ki öngyilkos szándékkal emelte kezét önmaga ellen, orvosi segélyt nyújtsak. […]