Amikor a múlt héten kinéztem az ablakon, meglepetten vettem észre, hogy elsétáltam a tavasz mellett, pedig virágba borult már jó néhány fa – de ez talán nem is olyan meglepő, hiszen a gondolataim a veszélyhelyzet, a koronavírus és a változás körül forognak. Így jutott eszembe, hogy a fenti címmel jelent meg magyarul Richard Morgan 25. században játszódó sci-fi regénye, amely olyan világba kalauzolja el olvasóit, ahol ritka a halál: az emberek tudatát digitalizálva tárolják egy tokban, így amikor a test elpusztul, a tudat gond nélkül újraburkolható egy másikba. Most, hogy a műből készült sorozat már a második évadánál tart, ismét rádöbbentem, mennyire vonzó lehetne egy olyan jövő, amelyben nem rémít az elmúlás – és arra is, mennyire valóságos mégis a halál.

Ezt csak tetézte, hogy a tavasz kezdete nekem mindig keserédes: mivel a húsvét mozgó ünnep, a születésnapom általában a böjti időszak végére, olykor virágvasárnapra, néha pedig nagypéntekre esik. Ezért gondolataimban különös módon kapcsolódott össze a születés, a halál, a tavasz és a feltámadás. Az igazság azonban az, hogy a halállal közel három évtized márciusai után sem tudok mit kezdeni: hol rettegek tőle, hol képtelen vagyok elfogadni a létét.

Az előbbit erősítette bennem, amikor a böjt előtt disznóvágáson jártunk a rokonoknál – én életemben először. Habár azt hittem, mindenre felkészültem, az események egy bizonyos pontján azon kaptam magam, hogy a konyhaasztalnál ülök, és siratok egy állatot, amelyet azelőtt soha nem is láttam.

És hiába hangzott el többször is, hogy nincs baj, azon a reggelen minden korábbinál valóságosabbnak tűnt az elmúlás. Amikor már jó ideje némán kavargattam a kávémat, a házigazdák és a családtagok is megpróbálták elmagyarázni, hogy ez az élet és még inkább a természet rendje: a malac meghalt azért, hogy gyakorlatilag minden porcikájából élelem lehessen. Voltaképp beteljesítette a létét – ez pedig valahol maga az evangélium.