Semmi sem tart örökké – sokszor hallhatjuk ezt a lemondó és summás megállapítást, amellyel az ember legtöbbször a kudarcait és a fájdalmait próbálja igazolni. E mostani emberpróbáló időben még többször szembesülünk az elmúlás és az elengedés rajtunk kívül és egyúttal felettünk álló valóságával, amely tehetetlenségünket félelmes bénultsággá változtatja.

Ebben a helyzetben szólalnak meg biztatásként a heti bibliai szakaszaink között található zsoltár szavai: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (Zsolt 118,1) Az Ószövetségben több helyen is olvashatjuk ezt a mondatot, legelőször a Krónikák könyvében (1Krón 16,34). Izráel népének megannyi próba, elbukás és büntetés közepette kellett megtanulnia azt, hogy még akkor is, amikor a legsúlyosabb vétket követik el Isten ellen; amikor hiába veszik szájukra szent nevét; amikor kézzel faragott bálványokra cserélik le azt, akit nem emberkéz alkotott, hanem ő alkotta az embert; amikor az igazságot gazságra és az alázatot gyalázatra cserélik, az Úr mégsem fordul el népétől, „mert örökké tart szeretete”.

Éppen ezért szólítja fel a zsoltáros Isten népét, hogy adjanak hálát, mert az Örökkévaló szeretete örökké tart, és olyannyira nagy, hogy még egyetlen Fiát sem kímélte, hanem mindannyiunkért odaadta (Róm 8,32). „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.” (Zsolt 118,22–23)

Pál apostol szavai legyenek biztatássá számunkra: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38–39)