Mindmáig sok szállal kötődöm szülővárosomhoz, Pécshez, amelynek általam rajzolt, virtuális, ha úgy tetszik, lelki címerében két zöld virágú növényt lenget a tavaszi szél. Az egyik a ma már szedési tilalom alatt álló, ráadásul mérgező, de ritka szépségű helleborus odorus, az illatos hunyor. A másik egy jóval kevésbé látványos, ám annál nagyobb jelentőségű növényke: a szőlővirág.

Vele akkor sikerült közelebbi barátságba kerülnöm, amikor építészmérnök nagyapám kora tavasszal olykor elvitt magával a Donátusban megbúvó szép kis – pécsi tájszólásban mondva – „szöllejébe”. Igaz, építészetet ő a Bauhaus mestereitől tanult, de borász-borkereskedő apja hivatása is a vérévé vált. Így, amikor már megtehette, vett magának egy szerény szőlőskertet a város egyik legszebb dombocskáján, amelynek szép kápolnája nevét egy őskeresztyén püspökről, Szent Donátról, latinosan Donátusról, népiesen Dónátról kapta, akiben katolikus testvéreink a szőlők védőszentjét tisztelik.