Édesanyám gyermeke vagyok – ez a felismerés már akkor ott van a kisgyermek gondolataiban, amikor még szavakkal nem, de mosollyal, öleléssel már kifejezi szeretetét, vagy amikor édesanyja karjai között lel nyugalomra. Kötődöm ehhez a személyhez, akkor is, ha még nem is ismerem. Nem beszélgettem vele mélyebben, hisz csak sírni, gőgicsélni tudok. Nem kérdezhettem még a véleményét a világ dolgairól, hisz számomra ő maga egyelőre a világ. Így van ezzel mindenki.

Azok, akik elmúltak már, és azok is, akik most sírtak fel először. Azok, akik édesanyjukként gondolnak rá, és azok is, akik nem ismerhették személyesen. Azok, akik maguk is szeretnének majd egyszer szülővé lenni, és azok is, akik nem tudják önmagukról ugyanezt elképzelni. Az emberiség legnagyobb gonosztevői, és azok is, akik az Úr útján jártak.

Mindannyiunk egyetemes élménye, mégis különféleképp élhettük, élhetjük meg, és a Szentírásban is többféle anyáról kaphatunk képet. Nincs értékítélet, csupán töredékes, bűntől megrontott, de minden erejükből igyekvő alakok. Elsőként Éva, a „minden élők anyja”, aki mégis a világ első halottjának és első gyilkosának adott életet.

Majd olyan névtelen asszonyok hosszú sora, mint Énók, Metúselah vagy éppen Nóé felesége, akik személyiségéről csupán az általuk nevelt gyermekek tetteiből sejthetünk meg valamit, mégis nemzetségtáblákon át sorakoznak leszármazottjaik. Akadnak olyan beszélő nevű asszonyok, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea is, akik neveinél csak tetteik sokatmondóbbak. Azután ott vannak a törvény két oldalán lévő anyák: Jókebed és a fáraó lánya, akik a szövetség két oldaláról ugyan, de ugyanazt a gyermeket nevelték és támogatták, szembeszállva a halálos paranccsal.