Ábrahám életének egyik legfájdalmasabb és legmegrázóbb történetét olvassuk a héten, amikor Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel egyetlen fiát, Izsákot (1Móz 22). A fejezetet megelőzően Sára arra veszi rá Ábrahámot, hogy a szolgálólányt, Hágárt és a tőle született fiút, Izmaelt kergesse el. Ábrahám nehéz szívvel tesz eleget felesége kérésének.

Ezután szólítja meg Isten Ábrahámot, próbára téve őt: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” (1Móz 22,2) Micsoda megdöbbentő és szívet facsaró kérés ez! Áldozza fel azt a fiút, akit vénségében kapott, és akivel kapcsolatban azt ígérte Isten: „Nagyon-nagyon megszaporítom utódaidat” (1Móz 17,6)?

Ábrahámnak Hágár és Izmael elmenetelét végig kell néznie, a Sárától született egyetlen fiút, az ígéret gyermekét pedig saját kezével kell megkötöznie az oltáron. Egyedül készít elő mindent, korán reggel szó nélkül indul el, majd a szolgákat a hegy lábánál hagyva, egyedül Izsákkal megy tovább. A fiú hiányolja az áldozati állatot, és talán sejti, hogy mire készül apja. Amikor megkötözi, néma marad, nem ellenkezik. Isten azonban nem kéri az egyetlen fiú életét, hanem közbeavatkozik angyala által: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22,12) A hagyomány szerint akédának, azaz a megkötözés történetének nevezik az elbeszélést, mivel a gyermek feláldozása nem történt meg.

Isten az egyszülött, bűntelen Fiú, Jézus Krisztus életét nem kímélte, hanem mindannyiunkért odaadta, hogy harmadnapon feltámassza a halálból, és miután felment a mennybe, jobbjára ültette, hogy közbenjárjon értünk.