„Miért álltok itt az ég felé nézve?” Jézus tanítványai döbbenten, tehetetlenül néztek távolodó mesterük után, akit épphogy csak visszakaptak a halálból. A hirtelen jött öröm egy szempillantás alatt szertefoszlott. A terveiket, a vágyaikat Jézussal együtt felhő takarta el. Mi lesz velük? Ki fogja tanítani, pásztorolni, vigasztalni őket? Nem tudták, hogyan tovább, és bár jött a biztató angyali szó, vele együtt maradt a bizonytalanság és talán a félelem is. Nem széledtek szét, együtt maradtak, de bezárkóztak. Ahhoz, hogy ennél többet tegyenek, még hiányzott az erő.

Két hónappal ezelőtt én is így álltam a tanítványokéhoz hasonló döbbenettel, tehetetlenül nézve az ég felé. Néztem a távolodó személyes találkozások, a meghiúsuló gyülekezeti alkalmak, a szertefoszló tervek és vágyak után. Olyasmi történt, amire nem számítottam, amire nem voltam felkészülve, amihez nem volt erőm. Be kellett zárkóznom, távol az enyéimtől. Mi maradt hát nekem, mi maradt hát nekünk?