– Nem kellett… Nem kellett volna… – Csak ez a mondat járt Mózes fejében. A sivatagi szél is ezt a mondatot fújta a fülébe, a harci kocsi kerekei is ezt zörögték, ahogyan sebesen pörögtek a kitaposott félsivatagi úton.

– Nem kellett volna… – zakatolt Mózes fejében a gondolat. Nagyon is jól tudta, mit nem kellett volna. Nem kellett volna megölnie azt az egyiptomi felügyelőt. Lehet, hogy ki se kellett volna mennie aznap az építkezésekhez.

De nem tudta megtenni, hogy ne menjen ki.

A fáraó városában, Ramszeszben folyamatosak voltak az építkezések. Mózes nap mint nap látta a kényszermunkásokat, akik téglát vetettek, követ törtek, emelték a falakat a fáraó dicsőségére. Sokáig észre sem vette őket, mint ahogy egyetlen nemes egyiptomi se méltatta még egy pillantásra sem a rabszolgákat, akik körülöttük szorgoskodtak.

Ám egy csapásra megváltozott minden, amikor megtudta, hogy ő is zsidó. Ha akarta volna, akkor sem tudta volna elkerülni őket, hiszen mindenütt folytak az építkezések, és mindenütt ott dolgoztak a héber kényszermunkások. Most már észrevette, milyen embertelenül nehéz munkát végeznek, milyen kegyetlenül sanyargatják őket a felügyelők, mennyire nem veszik őket emberszámba. Úgy érezte, mintha minden súly az ő vállát nyomná, minden szitok neki szólna, minden korbács az ő vállán csattanna.

És egy napon nem bírta tovább. Amikor az egyik felügyelő kezet emelt egy idős zsidó férfira, Mózes rásújtott botjával a felügyelőre. Nem akarta ő megölni, dehogyis, ám a bot ébenfából készült, a fogóján arany berakás. Súlyos volt, nehéz, és mi tagadás, ő maga is nagy indulattal csapott le az egyiptomi koponyájára, aki holtan terült el.

Azt hitte, megúszhatja a dolgot. Gyorsan eltemette a halottat a homokba. De hiába. Már másnap híre kelt, hogy Mózes megölt egy egyiptomit. Tudta már mindenki a zsidók között, és amikor Mózes két veszekedőt akart kibékíteni, azonnal visszavágtak:

– Mit képzelsz te magadról? Ki tett téged bíróvá közöttünk? Talán engem is meg akarsz ölni, ahogyan az egyiptomit megölted?

Mózes döbbenten nézett rájuk. Tehát tudják. Mindent tudnak. Pedig nem akart ő rosszat, csak segíteni. Tegnap az öregembernek, most meg a veszekedőknek. De nemhogy jobban mennének a dolgok, minden egyre rosszabb lesz.

És Mózes sorsa még rosszabbra fordult. A fáraó is megtudta az ügyet, és azonnal kiadta a parancsot Mózes elfogatására. Ha nincs a hercegnő, akkor biztosan megöleti a fáraó.

– Fuss, fiam, szaladj! – ölelte magához a hercegnő Mózest. – Mindegy, hogy hova, csak el innen, mert apám nem nyugszik addig, amíg meg nem ölet.

Egy gyors futású, kétkerekű kocsit rendelt ki neki, és útjára bocsátotta. Mózes megrántotta a gyeplőt, és hajtotta a lovakat, ahogyan csak bírta. Futott, mert üldözték. Futott, mert az életét mentette. Csak azt nem tudta, hol fog célba érni.