Őszintén szólva nem igazán hittem a szájmaszkos istentiszteletben. Azt gondoltam, ha újra ott lehetek a pápai templomban, de fel kell tennem a maszkot, az nem lesz az igazi. Erőltetett lesz, mert a maszk fogja uralni az istentiszteletet. Még az az illetlen gondolat is átvillant rajtam, hogy olyan lesz, mint valamiféle álarcosbál, ahol nem lehet tudni, melyik a fontosabb: a bál vagy az álarc.

Elképzeltem, ahogy ott ülünk majd a padsorokban, tisztes távolságot tartva egymástól – maszkban. Maszkban fogjuk majd köszönteni egymást, maszkban énekelünk – ha egyáltalán tudunk, hiszen soha nem próbáltuk –, maszkban figyelünk az Igére, maszkban imádkozunk, és maszkban búcsúzunk majd el egymástól. Nem bíztam abban, hogy a szájmaszkos alkalom olyan lesz, mint amilyen régen, a járvány előtt volt.

Tévedtem. Mégpedig azért, mert csak magunkat képzeltem el, de nem számoltam a helyszínnel – a templommal. A hatalmával. Abban a pillanatban ugyanis, amikor beléptem, az épület belső tere önálló életre kelt, és szempillantásnyi idő alatt elterelte a figyelmet a maszkról, és átvette az uralmat. Nem a