Mózes megfordult félálmában, és magára húzta a gyapjútakarót. A pusztában a nappalok forróak voltak ugyan, de éjszakára lehűlt a levegő a sátorban is, hiába borították a falakat vastag gyapjúszőnyegek. Sötét volt az éjszaka, de Mózes még félálomban is hallotta, hogy a birkák már felébredtek, mozgolódnak a karámban. Hamarosan eljön a pirkadat, és neki is fel kell kelnie, hogy kihajtsa a nyájat. Midján földjén nem voltak nagy legelők, de a hegyes-dombos vidéken mindig találtak elég rágcsálnivalót a barik, és ami a legfontosabb, friss forrásvizet is.

Ma sincs más dolga Mózesnek, mint már évek óta mindig: kihajtja a juhokat, legelőterületet, friss vizet keres nekik, a sérült vagy beteg állatokat ellátja. Nyugodt és békés élet ez. Egyszerűbb, jóval egyszerűbb, mint amit a fáraó palotájában élt. De sokkal boldogabb.

Mózes már éppen álomba merült volna újra, amikor a rudakra függesztett vászonbölcsőből halk nyöszörgésre lett figyelmes. A csecsemő hangja melegséggel öntötte el a szívét.

Egyiptomban herceg volt, vagy majdnem az. A fáraó lányának fogadott fia. A legpuhább gyolcsokban járt, arannyal kivert sarut viselt, botját ébenfából faragták. Most meg durva gyapjúszövet fedi a testét, saruját maga varrja, és egy egyszerű szikomorfa bottal a kezében járja a vidéket. Mégis sokkal gazdagabbnak érezte itt magát, mint Egyiptomban. Mert most ugyan csak egy pásztor Midján földjén, mégis a legnagyobb gazdagságra lelt: szívbéli békére és szeretetre.

A kicsi egyre hangosabban nyöszörgött. Mózes felült az ágyban, amely valójában a sátor szőnyegére leterített gyékény és néhány birkabőr volt, Mózes mégis jobban aludt rajta, mint a fáraó palotájának magas lábú, díszesen faragott ágyán. Odalépett a lengőbölcsőhöz, kiemelte belőle nyöszörgő kisfiát. Próbálta elringatni, de a gyerek egyre nyugtalanabb lett. A felesége, Cippóra is felébredt már.

– Add csak ide azt az éhenkórászt – nyújtotta kisfia felé a kezét. Amikor karjaira vette, a kicsi azonnal elhallgatott, és hangos szuszogással szopni kezdett. Mózes hosszan elnézte őket.

A felkelő nap fénye behasított a sátorba, vörös fénnyel ragyogva be az anyát és gyermekét. Soha életében nem látott még ilyen szépet, mint a fia és a felesége.

Tudta, indulnia kell, az állatok nyugtalanok. Megsimogatta hát kisfia fejét, megcsókolta a felesége homlokát. Már a hegyek között járt a nyájával, de még mindig Cippóra és Gérsóm járt az eszében. Cippóra… Valóban olyan, mint a neve: egy igazi kis dalos madár, aki mindig megvidámítja a szívét. A kisfiúnak meg a Gérsóm nevet adta, amely azt jelenti: ’jövevény lettem idegen földön’.

De most már nem jövevény. Nem is idegen. Otthonra talált Midján földjén.

Már távolabb járt, amikor egy pillanatra visszanézett. A sátruk előtt már lobogott a tűz, és Mózes mintha Cippóra hajladozó alakját látta volna a távolból. Tudta, a felesége mellett ott a kisfia, Gérsóm is, aki édesen alszik hordozható bölcsőjében.

„Ez az én otthonom” – mosolyodott el magában, és indult a birkák után, akik már jócskán lehagyták.