A Partium és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1920 előtt sem Erdélyhez tartozott, egyházszervezetileg pedig a Tiszántúl része volt.

Így van, Máramaros, Szatmár, Bihar és a Bánság együtt jelenti, adja a Partiumot, azt a régiót, amelyben két lépésben – először 1920. december 14-én részben, majd 1921. augusztus 16-án a teljes képviselet jelenlétében – alakult meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Ez a hatalmas, kis országnyi terület Trianon előtt egyházszervezetileg teljes egészében a Tiszántúli Református Egyházkerülethez tartozott.

Hogyan fogadták a partiumi területen élő magyarok az első világháború végét?

1918 és az azt követő esztendők keservesek voltak nemcsak a partiumi, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság számára. Kivétel nélkül mindenkit váratlanul ért a kialakult új helyzet. A román uralom tényét kezdetben teljesen kizártnak, lehetetlennek gondolták. Az új demarkációs határvonal meghúzása után általánosan elterjedt vélekedése volt a partiumi magyarságnak, hogy ez csak ideiglenes, rövid ideig tartó, átmeneti állapot, és a nagyhatalmak hamarosan korrigálják ezt a tévedést. Ám nem így lett, mert a rémálomból hamarosan fel kellett ébredni, és rá kellett döbbenni, hogy új, addig teljesen ismeretlen, kisebbségi helyzetbe kerültek. A partiumi régió több mint félmilliós magyarságából ekkor közel kétszázhetvenezer volt református.

A lakosság identitásában milyen következményei voltak a trianoni döntésnek és az elszakadásnak?

Nemzetünk életében ekkor több mint ezeresztendős múltat írtak át szinte egy tollvonással. Különböző szem- és nézőpontokból vizsgálva az 1920. június 4-én történteket azt kell mondanunk, hogy ekkor másfajta, korábban nem tapasztalt, felfoghatatlan és beláthatatlan, de hosszú távra kiható folyamatok kezdődtek el a politikai nemzet, az anyaszentegyház népe, a Kárpát-medence nemzetei, azon belül pedig a magyar társadalom, a családok és az egyének életében egyaránt. A románság az 1918. esztendő második felében már Erdély-szerte gyors és céltudatos szervezkedésbe kezdett. Nem történt ez másként a Partium „fővárosában”, Nagyváradon sem.

A békediktátum aláírását követően gőzerővel beindult a románosítás minden téren és szinten. Módszereit illetően Bukarest változatos volt e tekintetben, hiszen a durva fenyegetésektől, zsarolásoktól, meghurcolásoktól és a legválogatottabb lélektani megnyomorításoktól sem riadt vissza. A magyar társadalom tagjainak válasza természetesen különböző volt, ám az sajnos igaz, hogy a fokozódó elnyomás következtében többen is „elestek”.

Románia területén zömében ortodoxok (görögkeleti keresztyének) élnek. Hogyan tudott megmaradni a reformátusság ebben a környezetben?

Száz esztendővel ezelőtt ez egyáltalán nem volt jellemző a Partiumban. Ám az eltelt időszak alatt a tudatos romanizációs politika következtében megváltoztak az etnikai és a felekezeti arányok. Romániában már az 1928-ban hozott első vallási törvény megkülönböztette a felekezeteket: a román ortodox egyházat és görög katolikusokat bevett vallásnak tekintették, a többit viszont csak kultuszként aposztrofálták. A partiumi reformátusoknak sokat kellett küzdeniük azért, hogy egyáltalán elismerjék őket – törvényben csak 1939 novemberében kaptak erről biztosítékot.

A reformátusok országszerte kettős kisebbségben éltek, akiket Bukarest első perctől kezdve „a magyar vallásúaknak” tekintett és kezelt. Ez először is etnikai szempontú megbélyegző pecsétet jelentett, másodszor pedig a román ortodox egyház mellett a másodrendű vallási kategóriába tartoztak. Ezzel együtt azt mondhatom, amit a régi rómaiak is mondtak: vivimus, azaz élünk!