Visszaállt a normális rend? – kérdezik mostanában egyre többen a hétköznapjainkról és a munkánkról. Jó lenne azt mondani, hogy igen, de egyre bizonyosabb, hogy semmi sem lesz teljesen ugyanolyan, mint a vírus előtt volt. És az is, hogy nem érdemes onnan folytatnunk, ahol márciusban közbeszóltak a karanténos mindennapok. Ez az időszak jó alkalom volt a számvetésre és az elcsendesedésre, amelyek nyomán úgy érzem, az első lépés a „rend” felé a hálaadás.

Nap mint nap hálát kellene adnunk azért, hogy Isten megtartott bennünket az elmúlt hónapokban – ő volt az állandóság ezen az időtlenné váló tavaszon, és ő éltette bennünk a reményt, hogy ez is mulandó állapot. Érdekes volt látni, hogy egyik pillanatról a másikra változott meg körülöttünk a világ, és vált lényegtelenné sok minden, amit addig fontosnak hittünk.

Sokszor feltettem én is a „miért?”, „meddig?” és „hogyan tovább?” kérdéseket, amelyekre édesapám csak annyit mondott: inkább adjunk hálát, hogy nem a pincében, bombák zajában kell eltöltenünk néhány hónapot, talán évet, ahogy tették azt nagyszüleim a második világháború alatt. Sok szempontból nem összehasonlítható a két helyzet, de tény, hogy akkor kerülnek helyükre a dolgok, ha a középpontban a hála áll – mindenért, amink van, és azért is, amitől Atyánk megkímélt bennünket.