Az elmúlt vasárnapon vettünk részt először istentiszteleten idősebb gyülekezeti tagjainkkal együtt. Eddig, a korlátozások enyhítése óta, külön-külön alkalmat tartottak nekik és a fiatalabbaknak. Most pedig, közel négy hónap elteltével, együtt vehettünk úrvacsorát – ha nem is teljesen a hagyományos, hanem a sokak által már ismert „önkiszolgáló” módon.

Szokatlan élmény volt, ahogyan sorban szedegettük a kis papírkapszlikba helyezett kenyérkockákat és az eldobható pohárkákat. Amikor már mindenki visszament a helyére, innen-onnan szipogást lehetett hallani. Mi tagadás, én is elővettem a papír zsebkendőt, kicsit izgulva azon, hogy vajon illendő-e a maszkot levenni, és orrot fújni, de nem volt más választásom. Megható volt ennyi idő után újra az úrasztala elé lépni testvéreinkkel.

Belegondoltam, hogy mennyiféle érzés, milyen sok emlék törhetett elő a körülöttem ülőkből. Van közöttünk olyan, aki nemrég veszítette el közvetlen hozzátartozóját, gyülekezetünk tagját, és ezen a szép nyári vasárnapon nem örülhettek együtt annak, hogy ismét egy a közösség, és „egy terített asztal ad új erőt”. Van, aki hálás, hogy súlyos betegsége ellenére az Úr megadta, hogy itt lehet, hogy kimozdulhatott otthonról. És van, akit egyszerűen csak megrendített az, hogy testvéri körben ismét magához vehette a szent jegyeket.