Korunkban különös divatja van a boldogság keresésének és kutatásának. Mindenki boldog szeretne lenni, miközben arra a kérdésre, hogy pontosan mi a boldogság, nagyon kevesen tudnak válaszolni. A boldogság ugyanis nem olyan állandó állapot vagy üzemmód, amit az ember be tud állítani, amikor éppen azt szeretné.

Heti bibliai szakaszaink sorában a Jelenések könyvét olvashatjuk, amely olyan történelmi szituációban íródott, amikor nem sok oka volt az embereknek a boldogságra, különösen nem a keresztyéneknek, akiket üldöztek. Az Újszövetség utolsó könyve keretes szerkezetbe foglalva beszél a boldog emberről. A könyv elején ekként olvashatjuk: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.” (Jel 1,3) A prófétai könyv utolsó fejezetében pedig ezt írja a Patmosz szigetén száműzetésben lévő János apostol: „És íme, eljövök hamar: boldog, aki megtartja e könyv prófétai igéit.” (Jel 22,7)

A Jelenések könyve szerint az a boldog ember tehát, aki megtartja a prófétai igéket. Azt az Igét, amely által teremtetett ez a világ, azt az Igét, amely Jézusban testté lett (vö. Jn 1,14), és azt az Igét, amely még a halálnál is erősebb. Keresztyén emberként ma sem tehetünk másképpen, nem lehet más a feladatunk és küldetésünk, mint az, hogy megtesszük mindazt, amit Isten az ő Igéjén keresztül üzen nekünk.

Ne önmagunkban, ne másokban és ne pótszerekben keressük a boldogságot, hanem egyedül Isten Igéjének olvasásában és megtartásában! Aki ezt megcselekszi, és engedelmesen kitart, „boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig”. (Jel 20,6)