Legalább huszonöt esztendeje annak, hogy Szatmárcsekén megállhattam Kölcsey Ferenc síremléke előtt. Ekkor már hat év telt el azóta, hogy a magyar kultúra napjaként január 22-e beléphetett jeles dátumaink sorába.

Eltéphetetlenül erős református gyökerekből táplálkozó költőnk nyughelyénél – rendhagyó módon – nem az jutott az eszembe, hogy a szatmárcsekei temető számos nevezetes csónak alakú fejfája Kháron ladikjának kiábrázolása, azé a „járműé” amely az élők világából átvisz bennünket a túlpartra, a halottak közé. Hanem az, hogy a közöttük nyugvó költő Himnusza a világ egyik legszebb, halhatatlan nemzeti imádsága, amelynek főszereplője nem egy-egy uralkodóház, dinasztia, embercsoport vagy rezsim hatalmának dicsőítgetése. Hanem minden idők minden magyarjának éneke ez, mindazoké, akiknek a hit, a jó cselekedetek és a tudás adott és adhat erőt a „zivataros századok” elviseléséhez. Más szóval: rangokat, Isten egyedüli nagyságán kívüli hatalmat nem ismerő, a tizenhatodik századi első protestáns énekköltőkéhez méltó alkotás ez.