Nagyon szeretek utazni, kirándulni. Gyerekkorom óta próbálom megragadni a szűkebb régiómtól kezdve a Kárpát-medencén át a világ távolabbi pontjaira való eljutásra kínálkozó lehetőségeket. Legyen szó túrázásról vagy városnézésről, kisebb vagy nagyobb társaságban eltöltött szabadnapokról, ritkán mondok nemet a hasonló programokra. Azonban bevallom, idegenkedem attól, hogy egyedül merészkedjek távolabbi vidékekre. Úgy másfél éve azonban felülírtam ezt a saját magam állította szabályt, és részt vettem egy Bosznia-Hercegovinába szervezett buszos túrán.

Senkit nem ismertem a negyvenfős utazóközösségből. Úgy alakult, hogy az egyhetes kirándulás második napján összebarátkoztam egy fiatal lánnyal, akit megismerkedésünk után röviddel már a legközelebbi barátaim között tudhattam, és ez mind a mai napig így van.

A barátaim között, akikkel nem csupán felületesen ismerjük egymást, nem csak hébe-hóba találkozunk. Ha mégis távolabbra sodródnánk egymástól, akkor is szoros kapcsolatot tartunk, tudunk egymás örömeiről és nehézségeiről egyaránt. Ráadásul nemcsak tudunk ezekről, hanem az előbbiekben együtt örülünk és adunk hálát értük, utóbbiakban pedig együtt sírunk és keressük a megoldást, könyörgünk az enyhülésért Urunkhoz.