Olyan sokan megkérdezik tőlem mostanában: mi értelme van még az ökumenének? Ez olyan kérdés, mintha azt kérdeznénk, van még értelme keresztyénnek lenni? Erről eszembe jut egy német professzor, aki még a kilencvenes évek derekán megpróbált arról meggyőzni, hogy a keresztyénség utáni korban élünk. Mintha a keresztyén létforma meghaladható, leváltható vagy felváltható életforma lenne.

Sok helyen elmondtam már: nagyon szeretjük úgy megfogalmazni keresztyénségünk sok felekezetben megjelenő formáját, hogy Isten ilyen sokszínűnek teremtett minket. Valóban, ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, de azért egyháztörténelmünk nagy hitvitáit, szakadásait ne magyarázzuk már azzal, hogy ez Istennek tetsző volt. Inkább legyünk hálásak kegyelméért, hogy emberi útkereséseinket nem ítélte el, hanem irgalmasan tekint le ránk, és így is szeretetébe fogad.

Egyre nagyobb szükség van a felekezetközi imaestek, közös diakónia megszervezésére. Krisztus azt mondja: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35) Ha ezt az egy parancsolatot nem tudjuk megtartani, akkor csak névleg vagyunk keresztyének. S ha már a történelem sodrásában ilyen sok felekezethez tartozónak vallhatjuk magunkat, legalább próbáljuk megismerni egymást. Az ökumené nem arról szól, hogy adjuk fel saját hitvallásainkat, vagy olvadjunk be valamelyik felekezetbe. Sokkal inkább arról, ismerjük meg egymást: a másik hitvallásait, hagyományait, istentiszteleti szokásait.

Hiszen igazán azt tudjuk szeretni, akit ismerünk is. Becsüljük meg, és ne szóljuk le egymás értékeit! Részismeretekkel rendelkezünk Istenről – merthogy tükör által homályosan látunk –, az ő országáról, terveiről, akaratáról. De ha megosztjuk egymással ezeket a részismereteket, gazdagodik hitvilágunk. Tiszteljük a másikban, hogy Isten őt is a saját képére és hasonlatosságára teremtette! Vele is közölte kegyelmét, őt is irgalmába fogadta, sőt őt is megigazította, és befogadta Krisztus tanítványi csapatába. Így, együtt lehetünk Isten munkatársai.