Mintha szűkebb lenne a tér – állapítom meg magamban félhangosan, tudva, hogy a nappali pontosan ugyanakkora, mint tegnap. A falak nem jönnek-mennek… Mégis: határozottan szűkül a térérzetem. Átmegyek a konyhába. Főzök, közben szól a zene. Hagyom, hogy az Istent dicsőítő dallamok és sorok odakuporodjanak, átöleljék a fáradtságom, a monotonitás fásultságát, az elvesztett találkozások fájdalmát, az egyedüllét hullámzásait. Van, hogy egy-egy sort dúdolva ébredek reggel. Elmosolyodom, amint észreveszem. Így van, Uram: nagy a te hűséged!

Főzök. Alkotok. Hallgatom. Dúdolom. Ilyen a konyhában. Kis hely, mégis messzi távlatokra nyílik meg itt a szemem. Mintha tágasabb lenne a tér – állapítom meg magamban félhangosan, tudva, hogy a konyha pontosan ugyanakkora, mint tegnap. A falak nem jönnek-mennek…

Visszatekintve látom: „Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.” (Zsolt 18,20)