A vér sötét volt és vörös. Mózes belemártotta a köteg izsópot, és befestette vele az ajtófélfát. Pontosan úgy, ahogyan Isten parancsolta. Körbenézett, a zsidók házain már mind ott volt a jel a páskabárány vérével felfestve a bejárati ajtóra.

Mózes tudta, hogy biztonságban van a népe, mint ahogy eddig sem esett bajuk, hiszen a csapások mind elkerülték a zsidókat. Most is biztonságban van mindenki, aki hitt az Úr szavának, és leölte az áldozati bárányt, megsütötte a kovásztalan kenyereket. Nem érheti baj azokat, akik felkészültek az útra, hogy kövessék az Urat. Mert hamarosan elindulnak. A fáraó elengedi a zsidókat. Pontosan úgy, ahogyan megmondta az Úr előre. Mózes mégsem volt boldog. Tudta, hogy most következik az utolsó csapás. A legutolsó, amely összetöri a fáraó szívét.

Éjfélkor aztán átvonult a halál angyala Egyiptomon. Bement minden házba, amelynek ajtaját nem jelölték meg a páskabárány vérével, és magával ragadta az elsőszülött gyermekeket. Nem válogatott: elvitte a tömlöcben lévő foglyok elsőszülöttjeit, bement a kovácsok, a kenyérsütők, a takácsok házaiba. Meglátogatta a felügyelők, az írnokok lakásait, a gazdagok és nemesek palotáit. Bement a halál angyala a fáraó palotájába is, és magával vitte elsőszülött fiát.

Sírás és jajveszékelés töltötte be az éjszakát szerte Egyiptomban.

A fáraó is zokogva borult fia holttestére.

– Miattam… Miattam halt meg. Mert nem engedelmeskedtem a zsidók Istenének – megtörölte a szemét, és felállt. – Nem. Nem érheti több csapás Egyiptomot.

Azonnal kiadta a parancsot, hogy hozzák elé Mózest és Áront.

– Induljatok, menjetek ki a népem közül! – mondta nekik. – Menjetek, és szolgáljátok áldozattal az Urat, ahogy kívántátok! Vigyétek juhaitokat és marháitokat is! Vigyetek mindent, amit csak akartok! – szólt a fáraó, végül összetörten hozzátette: – És kérjetek áldást rám is!

Sietve kellett elindulniuk azon az éjszakán. Még elemózsiát sem tudtak csomagolni maguknak, csak a kovásztalan kenyerek tésztáját vitték magukkal a zsidók.

– Majd megsütjük, és azt esszük – biztatgatták egymást.

Sötét volt az éjszaka, azt se nagyon látták, hova lépnek. Volt, akit elöntött a rettegés:

– Tudja egyáltalán valaki, hogy hova megyünk?

– Hogyne tudnánk! Haza. Az ígéret földje felé.

– Ugyan – legyintettek a kicsinyhitűek. – Csak botorkálunk az éjszakában. Megyünk körbe-körbe, és reggelre visszaérünk ide, ahonnan elindultunk.

– Meg egyébként is, ha az őseink földjére akarunk jutni, akkor nem erre kell mennünk. Rossz irányba vezet minket Mózes.

Valóban úgy tűnt, hogy rossz irányba mennek. Kánaán felé a legrövidebb út a filiszteusok földjén keresztül vezetett. De a filiszteus harcos nép volt. És a karavánút könnyen járható bármilyen sereg számára.

– Nem lesz ez így jó – gondolta Isten. – Ha harcba keverednek a filiszteusokkal, még megbánja ezt a nép, és visszatér Egyiptomba.

Ezért kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé, a pusztán át. Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek.