Harminc év körüli magas, sovány fiatalember állított be a lelkészi hivatalba: – A romániai Szilágyságból jöttem munkát keresni Magyarországra. Ellopták minden igazolványomat, haza kell utaznom. Harmincnégyezer forintot szeretnék kölcsönkérni önöktől, mert ennyibe kerül az igazolás, amellyel átengednek a román határon.

Bizonyos voltam benne, hogy ismét egy kéregető próbálkozik velünk, ráadásul ilyen magas összeggel. Úgy gondoltam, azonnal leleplezem. Felhívtam a román nagykövetséget. Kiderült, hogy a román határon akkoriban – igazolványok nélkül – csak ennyi pénzért váltott igazolással mehetett át.

Felhívtam a külföldi magyarokat segítő hivatalt. Az ötödik telefonbeszélgetés és egyórányi próbálkozás után sem sikerült patrónust találnom. Ezek után már nem tehettem meg, hogy én is lerázom. Átkísértem a pénztárba, és megmondtam a pénztárosunknak, adja kölcsön neki ezt az összeget. Gondolatban – egy belső sóhajtással – már a diakóniai kiadások közé soroltam ezt a számunkra nem kis összeget. A fiatalember búcsúzáskor megígérte, hogy három héten belül visszahozza.

Azt már nem tudtam, hogy pénztárosunk az összeg kiutalása mellett hosszabb beszélgetésbe kezdett vele, és közben összebarátkoztak. A fiatalember a Jézusról szóló bizonyságtételt szomjas szívvel, figyelemmel követte. Nagyon meglepődtem, amikor két-három hét múlva beállított, hozta a kölcsönkért összeget, és kereste pénztárosunkat. Ezek után a pénzt neki adtuk segítségként a további munkakereséséhez.

A fiatalember hamarosan munkát talált. Az Üdvhadsereg Magyarországon is működő segítő csapatánál kapott állást, a hajléktalanokat támogató otthonukban dolgozott. Pénztárosunkkal a barátságuk folytatódott, sőt a fiatalember jött az istentiszteleteinkre is.

Új barátja jóvoltából részt vett egy evangelizáló csendeshéten, és az igék hatására átadta életét az Úrnak. Szívből hálát adtunk hármasban Istennek. Most már nemcsak azt kértük, hogy segítse tovább a fiatalembert hitben és a mindennapokban, hanem imádkoztunk azért is, hogy ajándékozza meg hozzáillő társsal.

Egy év sem telt bele, amikor egy, az Üdvhadsereg kötelékében dolgozó leánnyal állított be, hogy bemutassa. Hamarosan a templomunkban tartották esküvőjüket, és azóta már három gyermek szülei, hitben nevelik őket. Ha visszaemlékezem első találkozásunkra a fiatalemberrel, és az azóta eltelt időre, felerősödik szívemben az Úr Igéje: „…amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,9)