Az ember azt hihetné, hogy csak a jövőért kell megküzdeni. A jövő ugyanis még nyitott, szemben a múlttal, amely már le van zárva. A jövőre nézve még van döntési lehetőség, ellenben a múlton már nem lehet változtatni. A múlt mozdulatlan, szemben a jövővel, amely dinamikus.

Csakhogy ez nagy tévedés. A múlt is nyitott. Ez abból adódik, hogy a múltat el kell mondani. Beszélni kell róla, el kell mesélni, hogy mi történt. „És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából.” (2Móz 13,14)

A múlt szó csak elvont fogalom. Absztrakció. Akkor lesz élővé, akkor telítődik meg tartalommal, ha valaki elmondja, átadja a történetet.

Csak van egy probléma, amelyet hétköznapi életünkben is tapasztalhatunk. Az ugyanis, hogy egy és ugyanazon történetre nagyon sokféleképpen lehet emlékezni. Sőt, még az is elfordulhat, hogy ugyanaz az ember egy adott történetre másképp emlékezik attól függően, hogy milyen helyzetben van. Például, adott az életemnek egy eseménye, és másként emlékezem rá harmincéves koromban, megint másként hatvanéves koromban. Ez attól van, hogy az emlékezésben mindig benne van az emlékező is.