Gondnokként mit tud tenni a gyülekezet lelki fejlődéséért, a közösség épüléséért?

Nehéz időszakban lettem a gyülekezet gondnoka, 2015-ben, egy időközi választáskor. Az akkori munkáltatómtól munkaidő-kedvezményt kértem, hogy több időt tudjak a gyülekezetnek szentelni. Amikor nem kaptam meg ezt a kedvezményt, felmondtam, és önálló asztalosvállalkozásba kezdtem. Így magam osztom be az időmet, és itt tudok lenni, amikor szükséges. Fontos, hogy ne csak a feleslegből adjunk az Úrnak, hanem az életünk javából.

Hívő családban nevelkedett, vagy később alakult ki az Istennel való kapcsolata?

A szüleim nem voltak vallásosak, így nekem sem volt kapcsolatom az Úrral egészen tizenhárom éves koromig, amikor a gyülekezet egyik presbitere eljött hozzánk emlékeztetni a szüleimet a keresztelésemkor tett fogadalmukra. A szüleim kérésére eljártam a konfirmációi előkészítő alkalmakra, bár nem értettem, hogy ha ők nem hiszik és nem vallják, miért kényszerítik rám mindezt. A konfirmáció után el akartam hagyni a gyülekezetet, de ekkor az Isten megint belenyúlt az életembe. Megtetszett egy lány, akivel együtt jártunk a felkészítő alkalmakra. Így azért, hogy találkozhassunk, a közösségben maradtam. Nagyszerű ifjúsági csapat alakult ki, nagyon jó vezetővel.

Folyamatnak mondaná a megtérését, vagy volt egy meghatározó pillanat az életében?

Tizenhét éves voltam, amikor az ifivezetőm egyik barátommal együtt beszélgetésre és közös imádságra hívott. Ezen az alkalmon kaptam egy igét: „… mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (1Pt 5,5)

Akkor, ott éreztem, hogy ez nekem szól. Sírva vallottam meg bűneimet, és kértem az Úr Jézust, hogy fogadjon el gyermekének. Én is elfogadtam őt megváltómnak, aki értem, miattam, helyettem halt meg a kereszten. Ezután olyan belső béke és öröm töltött el, hogy hazafelé menet átugráltam az árkokat, és közben ifjúsági énekeket dúdoltam. Azóta próbálok az Úr Jézus követőjeként élni a világban, és szolgálni őt.

Hogyan látja egyházunk, gyülekezeteink helyzetét?

Számtalanszor felvetődik, hogy üresek a templomaink. Sokszor próbáljuk áthárítani a felelősséget a lelkipásztorokra, de először önmagunkban kell keresnünk a hibát. Látnunk kell, hogy talán mi nem teszünk meg mindent azért, hogy a hívő élet kívánatos legyen a világ számára. Ez az, amit hitelesebben kellene felmutatnunk a világban. Nem lenne szabad annyira fontosnak tartani a státuszainkat. Isten országában fordított az értékrend: aki a legnagyobb akar lenni, az legyen mindenek szolgájává.

Mivel lehet vonzóbbá tenni a keresztyén életet?

Éreztetni kell az emberekkel, hogy szükség van rájuk. Mindnyájunkra feladatot bíz Isten. Túl kellene lépnünk azon a sztereotípián, amely szerint a hívő élet kimerül annyiban, hogy vasárnaponként eljövünk a templomba, és meghallgatjuk a lelkipásztort. Ez nem ennyi. Az istentisztelet tulajdonképpen annak a végével kezdődik. Amit ott hallunk, azt kell megélnünk a világban, példát mutatva az embereknek.