A bűnbocsánat összetett szó, de két tagja között óriási a feszültség. Az ellentmondás onnan ered, hogy egyrészt elismeri azt a feltétlen erkölcsi igényt, amellyel az emberi élet minőségét mérni kell, másrészt mégis felmentést ad. A bűn fogalma ugyanis csak akkor értelmes, ha létezik olyan végső mérce, amelynek a tükrében az erkölcsi elégtelenség, vagyis a bűn jelenléte kimondható.

Az emberről szóló bibliai tanítás azért alapvető, mert egyszer s mindenkorra kimondja, hogy az emberi élet minőségének egyetlen végső mércéje van, és az erkölcsi természetű. Ennek az erkölcsnek a forrása pedig nem az ember, hanem a teremtő Istennek az emberre vonatkozó igénye. Más szóval, az emberi élet végső mércéje az Isten akaratának való megfelelés. Isten akarata minden erkölcsi értékítélet egyetlen, végső és objektív forrása.

Ha viszont az Isten akaratának való megfelelés az emberi életminőség egyetlen mércéje, akkor nagyon könnyen belátható, hogy ez olyan igény, amelyet az ember soha nem tud teljesíteni. Amennyiben Isten akarata az erkölcs végső mércéje, akkor az ember teljes józansággal kénytelen szembesülni mindenkori erkölcsi elégtelenségével. Azzal a szimpla ténnyel, hogy bűnös. Nemcsak olyan értelemben, hogy vannak bűnös tettei, hanem leginkább azzal a belátással, hogy képtelen meghaladni bűnös természetét. A bűn az emberi természetnek nemcsak járulékos, hanem lényegi (konstitutív) eleme.

Ez súlyos állítás. Annyira súlyos, hogy amióta ember az ember, rogyadozik a súlya alatt, s egyfolytában arra törekszik, hogy ezt az elhordozhatatlan feszültséget valahogy feloldja.