... a kísértés a hitetlenségre, arra az önhittségre, hogy magunk formáljuk egyedül, Isten nélkül a jövőnket. Mózes, a vezető, akit nem mi választottunk, Istenre hivatkozva indított útnak minket. Eddig elhozott, megoldotta a felmerült szükségeinket, de odalett. Ki tudja, mi történt vele. A szolga nép magára maradt. Senki nem tudta az utat, senki nem tudta a célt, emlékeikben az élt, hogy azért vannak istenek, hogy segítsenek.

Legyen egy nekünk is, sőt biztosabb, ha magunk gyártjuk a bálványt, úgy ellenőrizhető. Jobb híján az arrafelé ismert, erőt és termékenységet jelképező bika formát választják, olyat, amilyen más népeknek is van. Ne különbözzünk másoktól! Megelégszünk mások isteneivel, ha nekik bevált, nekünk is jó lesz. Válasszuk a könnyebb utat, másoljuk mások imádatának tárgyait! Áron magára maradva a megzavarodott és felbolydult indulatú néppel nem mer és nem tud szembeszállni velük, noha ő volt az, aki „jól tud beszélni”, ő az „ékesen szóló” Mózes mellett, mégis tehetetlennek bizonyul. Megfaragja fából a szobrot, arannyal borítja be, és elvégzi első papi áldozatát a bálvány előtt. Nagy megkönnyebbülés, vigasság a nép örömére: van istenünk.

Rettenetes a torzulás, amikor rávetítjük saját kívánságainkat és reményünket tárgyakra és emberekre. „Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból.” (2Móz 32,4) Ez a most elkészített bálványszobor a szabadító? Ez vezette ki őket a szolgaságból? Hogyan gondolhatta bárki is? Kívülről nézve, így olvasva, milyen nevetséges! De bizony mai történet ez, rólunk szól. A mi mai bálványaink, aranyunk és pénzünk ment meg minket? Rettenetes a szembesülés ezzel a hitvány hiszékenységgel. A Mammon isten menti meg a szabadságunkat és függetlenségünket? A félretett pénzünk és aranyunk?

Mózes lejön a hegyről. Igen, elkészült a nagy mű. Kezében hozza az Isten által kőbe vésett parancsolatokat. Tudta már, hogy a nép megromlott, számíthatott rá, mert Isten figyelmeztette előre, mégis rettenetes a szembesülés a ténnyel. Haragjában földhöz vágja a kőtáblákat, amelyek Isten írásba foglalt szövetségét jelentették. Könyörgött népéért, hogy Isten haragja ne érje őket, azért meg kell inni annak levét, amit csináltak: a porrá zúzott, elégetett bálványt megitatja velük, a lázadást leveri.

Hallhatták: „Aki isteneknek áldozik, és nem egyedül az Úrnak, azt ki kell irtani.” (2Móz 22,19) Hogyan tovább? Meg kell újítani Istennel a szövetséget. Jó, hogy van, aki rendbe tesz, közbenjár értünk.