Az önkormányzati szociális referensnek sorolom kis falunk gondjait. A krónikus betegségeket, a szociális bajokat és mindazt, ami számarányunk felett sújtja a település lakóit.

Egy szuszra, a szokásos ügyintézős sietséggel foglalom össze mondandómat. Például az analfabéta fiatalasszony esetét, akit harci eb harapott meg, és nem sokon múlt, hogy életben maradt. Egy ösztönös önvédelmi mozdulat segített.

Monológom végeztével köszönök, és indulnék is. Magamban azért érzem, hogy ez így nem korrekt: mintha valakire dézsányi hideg vizet öntöttem volna. Elsoroltam a rossz híreket, gondolatban kipipáltam ezt a napirendi pontot is, és már megyek is tovább. Befejezetlen ez így. Az emberi nyomorúság felsorolása az isteni kegyelem hozzákapcsolása nélkül.

A referens hölgy is ijedten, szinte kétségbeesetten néz rám. Fekete ruhája jelzi gyászát. Már megyek is? És itthagyom azzal a sok reá árasztott rosszal? Valami jót nem is tudnék mondani? Még dél sincs, de ő már annyi rosszat hallott, annyi emberi nyomorúságot összegzett! Legalább tőlem, a lelkésztől nem jut valami biztatás is?

Összerezzenek. Ezt hiányoltam magam is kurtán-furcsán előadott mondandómból. A jó hírt! A tömérdek, szolgálatunkra rászakadó adminisztrációs intézéseink alatt megszoktuk, hogy minden percünk be van osztva. Sietősen előadjuk mondandónkat, és ugyanolyan sietősen fordulunk is az új helyszín felé.

Ma már projektek, ügyintézés, adminisztráció jelzi a munkánk jelentőségét. Ebben a dzsungelben rohanva észrevétlenül megfeledkezünk arról, hogy minőségi időt és jó szót is adjunk a szemben állónak. Arról meg végképp, hogy az ügyintéző is vár pár jó szót, amely táplálékká, igévé válhat a szívében, és erősítheti őt a napi robot során.

Megállok, visszalépek, a kérlelő szó nyomán szinte hallhatón csikorognak az agytekervényeim. Jó szót mondani, valami jót... Valami biztatót annak, aki életében, munkájában megszámlálhatatlan rosszal találkozik. Akit szinte elborít az emberi nyomorúság, és szeretne belekapaszkodni valamibe. Mondjuk ki: az Istenbe!

Nekem a napi jó hír az, hogy valaki jó hírre is vágyik. Hogy valakinek nem elég a világ szörnyűséges és szenvtelen működése, amelybe sok ember belebetegszik, hanem fölfelé is tekint, és ebben engem szolgálni hív.

Fájdalmasan szokatlan és ritka ez a kérés. El is szoktunk tőle. Épp ezért jóleső, hogy egy hivatali asztal túloldalán valaki rám szól, megállít és visszahív, mert Igére, biztatásra van szüksége.

Életét betöltő, megragadó, átölelő kegyelemre.