A férfi kinyújtóztatta a testét. Bizsergést érzett a háta közepén, ott, ahol előtte a gerince volt – azt izgatják a lepedő izzadtságba gyűrődött korcai. Háborgó álma miatt az sem tűnt föl, hogy minden nyirkos alatta.

Álarcos pestisdoktorok járták körbe a házakat. Hozzá is berontottak, szenvtelenül közölték: itt a világ vége. Éjjelente kulcsra zárta ajtaját, mégis meglepték az álarcosok. „A világ végén mindenkinek számot kell adni az elmulasztott cselekedeteiről” – mondták. Az őrködő és éber Gregorius a láthatatlan sárkányra gondolt, és még jobban izzadt, mert kétségbeesett. Hosszan harcolt, ám nem emlékezett, hogy ki volt a győztes. Fölrémlett előtte a halál (valamikor elveszített egy csatát, mert elaludt), és most is a saját éberségének hiánya miatt érezte a fájdalmat. Fölébredt. Nem tudta, hogy mi történt. Hogy ki volt előtte.

Az emlékezetkiesésnél is jobban megrémítette, hogy nehezen tudja irányítani a mozgását. Próbált felülni az ágyon. Amíg arra gondolt, hogy nem volt elég éber – hiszen miközben aludt, valami „jóvátehetetlen” történt –, gondolatai megakadtak a mozdulatnál. Majd elkezdte érezni a kezét és a lábát, az erei másképp lüktettek, szúró csápszőrzete helyett a sörtehaját simogatta.

Körbenézett a szobában. A tükör nem volt letakarva. A férfi zsibbadt vállait és cipőért sóhajtó lábát tapogatta. Nem szerette a tükröket, kedvelte viszont az ablakokat. Mindkét oldalról lehet nézni; lehet fekete vagy fehér a meg nem nevezhető „valami”, magas vagy alacsony, nemes vagy nemtelen. Nem a dolog határozza meg ugyanis önmagát, hanem az ablak és a néző.