Honnan származik az új kenyér ünnepe?

Ezt a kérdést egészen messziről szeretem megközelíteni. Alapvetően biblikus kutató vagyok, a Bibliai Teológiai Tanszéket vezetem itt, a debreceni teológián. Ha jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy nagyon mély ószövetségi gyökerei vannak a termésért és a betakarításért tartott hálaadó ünnepeknek. Valójában még Izráel történeténél is régebbre kell visszatekintenünk, már az ókori Mezopotámiában megvoltak a mezőgazdasági év rendjéhez igazodó különleges ünnepek, és a megtermelt élelmiszerek egy része felbukkant a napi áldozatok között is. Ezzel a keleti templomokban az istenség szükségleteiről gondoskodtak, de a templomba vitt élelmiszereket végső soron a papok és a személyzet többi tagja fogyasztotta el. Itt már megjelenik a kenyér is a pörköltgabona-áldozatok mellett. A bibliaolvasó emberek előtt nem ismeretlen az a nagyon egyszerű rítus, hogy az Úr templomában a szent kenyerek asztalára friss kenyereket kellett kihelyezni. Az ókori izraeliták természetesen nem gondolták azt, hogy ezeket a kenyéráldozatokat az Úristen meg fogja enni napközben. Egyébként a bibliai áldozatoknak nagyon erős közösségi dimenziója volt, a nagycsaládok együtt étkeztek ilyenkor. Ez rögtön átvezet bennünket az újszövetségi asztalközösséghez.

Hogyan lett ebből végül a keresztyénség egyik ünnepe?

Az aratás és a szüret lezárulta két minősített pillanat. Minél inkább visszatekintünk egy normálisan működő, agráriumra épülő társadalomra, annál jobban érezzük ennek súlyát. A betakarítási munkák végén az emberben ősi érzés hatalmasodik el: most lezárult a munka, és nagyjából biztosítottnak látom az előttem álló esztendőt. Hegyalján nőttem föl, az én szülővárosomban azt mondtuk, hogy szusszanunk olyankor egyet. Ez az érzés teológiai tartalmat is kap, amikor megállok és hálát adok. Ez persze a mai embernek furcsa, mert nem a saját csűrjéből kell eltartania családját. Az ókori Izráelben az emberek kilencven-kilencvenöt százaléka közvetlenül a földből, a mezőgazdaságból élt, ez nekik teljesen kézzelfogható volt. Ez gyönyörűen összecseng a régi magyar falvak életével, ahol a termés a megélhetést jelentette. Református népünk ebben élt, ilyenkor, aratás végén megállunk és visszatekintünk. Hálát adva gondolunk vissza arra, hogy ment a munka, lezajlott a betakarítás, és jó reménység van bennünk, hogy a termény ki fog tartani a jövő esztendőre is.

Hogyan adhatunk hálát úgy a termésért, hogy nem is arattunk?

Az új kenyér ünnepének hálaadó dimenziója megmaradt. Ma már nyilván nem a mázsálás ideje ez az időszak a legtöbb gyülekezeti tag számára, mert nem mind gazdálkodunk. De az ünnep tökéletes alkalom a visszatekintésre, arra, amit elértünk az elmúlt időszakban. Szépen mondja istentiszteleti rendtartásunk, amikor az úrvacsoráról van szó: a kenyér és a bor, a jegyek az Úr ajándékai és kezünk munkájának gyümölcsei. Ebben gyönyörűen benne van ez a kettősség, amit hangsúlyoznunk kell. Ha az ember elér valamit, megdolgozik vagy megküzd valamiért, annak látványos vagy kevéssé látványos eredménye van attól függően, hogy milyen munkakörben dolgozik. Akinek valóban földje és csűrjei vannak, tényleg látja, hogy a magtár teli van, vagy csak félig. Ez egészen más egy irodai munkát végző ember életében, aki legfeljebb azt tudja nézni, hány kitöltött Excel-táblázata van. Ez lehet, hogy éppolyan nagy siker, de nem annyira látványos.

Meg kell őrizni annak bizonyosságát, hogy amit elérek, az egyszerre Isten ajándéka és az én kezem munkájának a gyümölcse. Ez nagyon erőteljesen találkozik egyébként a kálvini munkaetikával. A reformátor szerint igenis lehet hivatása az embernek az, amit csinál, hogyha bizonyos szempontok szerint végzi munkáját. Ha ennek tudatában vagyok, miközben a munkámat elvégeztem, és ezzel el is érek valamit, vagy előrébb jutok, gyarapodok általa, akkor az nem az én törtetésem eredménye. A hálaadó szívvel végzett munka sikere annak jele, hogy Isten látja az igyekezetemet, és megáldja a szándékomat.