Bekő István Márton

Előfizetek

Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Bekő István Mártont, a Székelyudvarhely III. Református Egyházközség lelkipásztorát.

1994-ben végezte el a kolozsvári teológiát, ahol 2010-ben újtestamentumi doktori címet szerezett. Idén töltötte be ötvenedik életévét. Feleségével, Melindával huszonhat éve házasok, két gyermekük van, Anna és Máté.


Volt családi példa ön előtt, amikor a lelkészi pályát választotta?

Szüleim egyszerű, egyházukhoz hűséges munkásemberek. Édesapám csendes, alapos ember volt, aki számára a hittel összeegyeztethetetlen a múlt vagy jelen korszakának babonás félelme és a misztikussága. Édesanyám is hívő asszony, az egyik felmenője Szilágybagos lelkésze volt. Sokat hallottam róla az elbeszéléseiből. A heti programom része voltak a gyülekezeti vallásórák, a konfirmációi előkészület és a vasárnapi istentisztelet. Ez utóbbit akkor sem volt szabad kihagyni, ha az M1-en éppen akkor vetítették a legjobb gyermek- és ifjúsági műsort. Két unokatestvérem a Szilágyságban volt lelkész, éveken át náluk nyaraltam. Csodálatosnak éreztem a parókiák és templomok légkörét.

Milyen út vezetett a jelenlegi szolgálati helyéhez?

Mezőgazdasági iskolában érettségiztem, a teológia melletti döntést egyedül hoztam meg, és jó ideig titokban tartottam. Erdélyben veszélyes volt magyar református lelkésznek lenni, de különleges vonzást éreztem e pálya iránt. Céltudatosan készültem a megméretésre. Mindent erre az egy lapra tettem fel. 1988-at írtunk. A teológia elvégzése után segédlelkész lettem Nagyváradon, de belekóstoltam a börtönlelkészi teendőkbe is. Tanulságos időszak volt.

Bekő István Márton Fotó: Archívum

Számomra magától értetődő volt a szolgálat, és a gyülekezeti lelkipásztori út, a pályám mégis nagy kanyart vett. Segédlelkészi időm alatt külföldi tanulmányútra mentem: Bernben az Újtestamentum területén képeztem tovább magam. Hazatérve az iskolai vallásoktatást ellenőriztem éveken át a Székelyföldön és Dél-Erdélyben. Rövid ideig Nagygalambfalván voltam lelkész, majd újabb svájci tanulmányi út után tizenhárom év iskolai lelkészség következett a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban. A mindennapom részévé vált az iskola légköre. Innen hívott meg jelenlegi gyülekezetem, a Székelyudvarhely III. Református Egyházközség.

Ön szerint mi a lelkészi szolgálat legnehezebb feladata?

A legszebb az Ige szolgálata, az igehirdetés gyönyörűsége. A legfontosabb feladat a gyülekezetben megélni a hitet. Az idén a járvány nagyon szétverte a közösségeket. Azon kell fáradoznunk, hogy Isten segedelmével minden újraépüljön. A legnehezebb az emberekkel. Egyik idős lelkipásztor elődömet idézem: „Ezt a népet nagyon kell szeretni, mert ez a nép nagyon szerencsétlen.”

Van olyan bibliai ige, amely végigkíséri az életét, vagy valamiért fontos az ön számára?

A Biblia igéit Károli Gáspár szerint ismerem. Amikor lelkésszé szenteltek, fölöttem a dési esperes a 121. zsoltárt mondta el. „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem…” Úgy érzem, e zsoltár összefonódott szolgálatommal, életemmel. A szolgálatom huszonötödik évfordulóján is ezt választottam alapigéül.

Kikapcsolódásképpen mivel foglalkozik?

Kevés idő jut pihenésre. A hét napjait teljesen lefoglalják a gyülekezeti teendők. Pedig kellene egy kis lazítás! Sokszor irigykedem azokra, akiknek hetente van szabadnapja, és van rendes szabadsága. Ha lehetőségem van rá, olvasok, kirándulok. Szeretem a hegyeket. Jobban, mint a városokat és az emberi alkotások csodálását. Bizony, itt is igaz, hogy én „szemeimet a hegyekre emelem”.