„Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.” (2Kor 6,16) Isten népének a kezdetektől fogva mindig az volt a hivatása, hogy bizonyságot tegyen a teremtő Istenről, és ezzel áldássá legyen minden nép számára. Abban az időben a hetedik nap megünnepelése is már önmagában bizonyságtétel volt a teremtésről és a Teremtőről. Ha volt is a többi népnek naptára, az nem tartalmazott hétnaponta ismétlődő pihenőnapot. Ma ez egységesen általános mindenütt. De képzeljük el, amikor még nem volt így, milyen furcsán nézhettek Izráel népére, hogy hétnaponta megpihentek a munkától. Éppen ez volt a bizonyságtétel lehetősége, hogy a körülöttük élő népek is megtudják, hogy ilyenkor a világ teremtésére és a Teremtőre emlékeznek.

Amikor bejutottak az Ígéret földjére, nemsokára templomot építettek az élő Istennek. Ez a vele való találkozás helye volt évszázadokig, ide menekülhettek a bűnösök, hogy bűnbánatukat áldozatokkal kifejezzék, és feloldozást nyerjenek.

Ma a hetedik, a szombat utáni nap megváltó Urunk feltámadására, engesztelő áldozatára emlékeztet. Isten nincs a templomba bezárva. Ezt hirdeti Pál apostol Athénban, az akkori világ központjában: „…aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban.” (ApCsel 17,24)

Merész kijelentés, hogy mi magunk vagyunk a templom. Összecseng azzal, amit Jézus a tanítványok küldetéséről szólt: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? (...) Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” (Mt 5,13–15) Legyen ez szent teher és örömteli lehetőség a következő héten is!