Gyakran gyönyörködött a fecskékben, és mindig meghatódott attól a gondolattól, hogy ezek a kis madárkák képesek átrepülni a tengert is azért, hogy Afrikában kitelelhessenek, és azután a fészkükbe hazatérhessenek. Mert a hűséges szárnyak átröpítenek minden mélység felett, és hazasegítenek abba a fészekbe, amely csak a miénk. A galamboktól kissé idegenkedett gyerekkorától fogva, mégis megbámulta őket, amikor a földvári hídról fölröppenve közös szárnyalásba kezdtek. Maga is érezte azt az örömöt és boldogságot, amikor a láthatatlan szárnyak fölemelték és a magasba röpítették.

Ám az évek szálltak, és azt vette észre, hogy a szárnyai elfáradtak, a lelkes szárnyalások lassan elmaradtak. Hűtlenek lettek hozzám a szárnyaim, gondolta keserűen. Innentől kezdve egyre szürkébbek lettek a hétköznapok, már nem tudott igazán lelkesedni. Sebaj, szárnyak nélkül is lehet élni – vigasztalta magát olyankor, amikor nehéznek érezte a lelkét. Aki kenyere javát megette, az már ne az égben, hanem a földön járjon. Szerencsére maga se hitte, amit gondolt, és a szárnyairól igazából nem is akart lemondani. Annál is kevésbé, mert a Mindenható az alábbi történettel üzente neki, hogy az életben nem hanyagolható el a szárnyunk.