Habár vannak, akik azt mondják, hogy az emberi test működése egyszerű biológia, számomra mégis igazi csoda. Egyetlen lélegzetvétel, szívdobbanás, a szervek, az izmok finoman hangolt összjátéka ámulatba ejt. A sokféleség és az összhang szimfóniája földi életünk, testi létezésünk minden egyes pillanata. Pál apostolnak nem lehettek még ilyen széles körű ismeretei minderről, mégis meglátta ezt a csodát, és azt tapasztalta, hogy amint az emberi szervezetben megvalósul a sokféleség és az egység, ugyanúgy valósulhat ez meg azok között is, akiket Krisztus megszólított.

Két olyan fogalomról beszél, amelyek első hallásra talán nem férnek össze egymással: a sokféleség és az egység. Manapság – kimondva vagy kimondatlanul – környezetünkben szinte minden területen arra törekednek, hogy egyformák legyünk – azonban ha valóban sikerülne mindenütt megvalósítani ezt az elvet, akkor mindennapjaink színtelenek és unalmasak lennének. Az egyházban, a kihívottak közösségében a sokféleség biztosítja az egységes működés lehetőségét. Ez Isten csodálatos terve és elgondolása.

Különbözünk abban, milyen életutat jártunk be addig, amíg Krisztuséi nem lettünk, éppen hol tartunk a hitben járás útján. Mindig vannak közöttünk, akik szenvednek, és vannak, akik örvendeznek. Vannak, akiket Isten tanítóknak hívott el, és vannak, akiket diakónusoknak. Vannak, akik az énekhangjukkal szolgálnak, és vannak, akik a kertészeti tudásukkal. Végtelen a különbözőségek sora. De vajon meg kell ijednünk ettől? A Biblia tanítása alapján nem, mert Isten éppen ezekkel a különbözőségeinkkel szeretne egységgé formálni bennünket.

A sokféleségnek ebben az egységében tanít meg bennünket Isten arra, hogy szükségünk van egymásra. Krisztus elhívott tanítványai nem élhetnek magányosan, elszigetelten, mert egyikünk sem kap meg minden kegyelmi ajándékot – Isten közösséget akar formálni belőlünk, és ebben a közösségben alázattal el kell ismernünk, hogy vannak dolgok, amelyekhez nem értünk, amelyekre nem vagyunk képesek, amelyekhez szükségünk van másokra.