Bajkeverő mesék – ez a könyvsorozatának címe. Talán ön is bajkeverő volt?

Sokáig azt gondoltam, hogy igen, mert szigorú anyukám volt, aki gyakran szabályozott. Aztán nemrégiben beszéltem az óvónénimmel, aki felülírta a korábbi gondolataimat. Móni néni úgy emlékszik, hogy csöndes, visszahúzódó gyerek voltam, aki mindent kirajzolt magából.

Mi lehetett az, amire évtizedekig rosszaságként emlékezett?

Apás kislány voltam. Jártuk az erdőt, a természetet, rengeteg erdei állat vett minket körül. Izgalmas csatangolásainkból gyakran késve, kócosan értem haza, amit anya talán jogosan nehezményezett.

Azonban ezeknek a csatangolásoknak máig tartó hatásuk van…

Gyermekként meg voltam győződve róla, hogy meséskönyvben élek, hiszen amit meséltek nekem esténként, az vett körbe a valóságban is. Élénken elő tudom hívni a gyermekkori élményeimet: látom magam játszani a búzatáblában, érzem az illatokat, a tűző napot a nyakamon.

Az összes érzékszervemmel ott vagyok a helyszínen. Ez sokat segít, amikor a munkámban megteremtek egy világot.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert a munkáit nézve pont az jutott eszembe, hogy mindegyik olyan, mint egy-egy gondosan, aprólékosan megtervezett világ.

Amikor rajzolok, valóban világokat, személyiségeket teremtek a rajzasztalon. Az adott karakter folyamatosan formálódik bennem: a múltját is elképzelem, hogy tudjam, honnan jön, és miért viselkedik éppen úgy, ahogy. Mindig belebújok a karaktereimbe, és mindegyik kicsit én is vagyok.

Melyikükkel tud a legjobban azonosulni?

Az állatokkal, akik rosszalkodnak. A mesesorozatom első részében sok nyuszit rajzoltam. Őszintén szólva indokolatlanul sokat. A nyuszik, mint a kisgyerekek a családban, mindenütt ott vannak, és előfordul, hogy váratlanul, a legelképesztőbb helyekről bukkannak fel.