„Ő pedig látva hitüket, így szólt: Ember, megbocsáttattak a te bűneid.” (Lk 5,20)

Jézus annak a bénának mondta ezt a felszabadító biztatást, akit a társai vittek oda hozzá hordágyon. Mivel a tömeg miatt nem fértek oda Jézushoz, megbontották a háztetőt, és úgy engedték le elé. Jézus a barátok hitét látva megkönyörült rajta, és a bűnbocsánat hírével erősítette, amin a jelenlévők felháborodtak. Ők úgy gondolták, hogy a betegség Isten büntetése az emberen. Számukra úgy volt kerek a világ, ha a bűnös elnyeri méltó büntetését, jelen esetben megszenvedi a betegségét. Jézust istenkáromlónak nevezték, mert beleavatkozott ebbe a rendbe.

Azt kérdezhetnénk, miért nem örültek, hogy ez az ember előbb lelkileg, majd testileg is meggyógyult. Ne ítéljük el őket, mert ma is ismerős ez a gondolkodás. Ha bűnökről hallunk, rögtön büntetésért, bosszúért kiáltunk. Milyen nagy felháborodást vált ki egy-egy túl enyhének tartott bírói ítélet! Az emberi gondolkodást megrontotta a bűn, és csak a bűn, büntetés és bűnhődés kategóriáiban gondolkodunk. A megbocsátás ebbe már nem fér bele. De Isten gondolatai mások, mint a mi gondolataink. Van, akit a bűnei miatti szenvedéssel, és van, akit pedig a bűnbocsánattal tud formálni. Nem tudjuk, hogy ennek a meggyógyított embernek mi lett a további sorsa, de biztosan mély nyomot hagyott benne a Jézussal való találkozás. Megtapasztalta az ő gyógyító erejét, ezzel kiszabadult a bűnös gondolkodás körforgásából, amelyben a Jézussal vitázó farizeusok még mindig küszködtek.

Jézus úgy beszélt velük, mint az, akinek igazán van hatalma a bűnöket megbocsátani, hiszen „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja” (1Jn 3,8).

Mi is, ma is ebből a bűnbocsánatból élhetünk napról napra.