„Hasonló a mennyek országa a (…) kincshez, amelyet az ember (…) megtalált…” (Mt 13,44)

A sokoldalú, többdiplomás újságírónő hozta két, konfirmandus korba érkezett fiát a beiratkozásra. Ő maga vidéken született, falujukban magától értetődő természetességgel jártak a templomba, nagymamájával még imádkozott is – és önfeledten hitte Istent és a Biblia tanításait. De hol volt már gyermeksége ideje! Magasan kvalifikált, egyetemi tanár férjével élték budapesti életüket. Igaz szeretettel ragaszkodtak egymáshoz. Mély érzésekkel, gondosan nevelte fiait. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a dolgok rendje szerint – ha eddig nemigen foglalkoztak is lelki dolgokkal – essenek túl a konfirmáción a gyermekek. Nem árt nekik, jót tanulhatnak.

A lelkipásztor szívesen fogadta őket, felvette az adatokat, beszélgetett velük. Megbeszélték a konfirmáció részleteit. Búcsúzás előtt így szólt: – Csendesedjünk el, és imádkozzunk a családért és a tervezett konfirmáció áldásáért is.

Az édesanya – már hitre jutása után – leírta a gyülekezeti lapba bizonyságtételét. Úgy emlékezett első beszélgetésükre a lelkipásztorral, hogy kedves fogadtatásban volt részük. De mikor az imádkozásba kezdett a lelkész, majdnem nevetés fogta el. Hiszen addig ilyen „hétköznapian” nem esett meg vele, hogy valaki is imádkozott volna. Az a szószékre való, lelkész általi ima. De hogy közvetlen természetességgel valaki komolyan veszi, hogy az Urat kéri, ráadásul az ő családjáért imádkozik – ez váratlan meglepetés volt számára.

A lelkipásztor hívta a szülőket is, hogy jöjjenek a vasárnapi istentiszteletekre. Mint készséges édesanya, előbb ő, majd hívására férje is rendszeresen jött az Ige hallgatására.

Már az első alkalmak megragadták az édesanya szívét. A gyermekkori hitélmények olyan frissé váltak, hogy egykettőre felébredt az évtizedek óta eltemetett hite. Rendkívül szomjassá lett az élő Ige iránt. Hamarosan már a bibliaórán is megfordult. Lelkipásztorától újabb beszélgetéseket kért, és ezekben igen nagy lépésekkel közeledett a megtérés felé.

Rendkívüli öröm járta át a szívét, amikor Jézust befogadta élete Urának. Teljes szívvel, értelemmel, lélekkel boldogan megértette, hogy ez az igazi élet. Mint bevallotta, sokat sírt amiatt, hogy mit vesztett eddig az elmúlt évtizedekben. Amikor lelkipásztora arra irányította figyelmét, hogy örüljön, hiszen nagyot nyert Jézussal, akkor meg azért sírt örömében, hogy övé is lehet ez a kincs.

Így történt, hogy miközben fiait érintgette a bibliai tanítás, ő maga teljes szívvel és odaadással Jézus követője lett. Évek múlva is megmaradt efeletti nagy öröme, és nem értette, hogyan lehet megszokni a hitet, a hitben járást. Számára megszokhatatlan lett az a békesség, erőforrás, életöröm, amely Jézusból áradt felé.