József fáradt volt. Határtalanul és kipihenhetetlenül fáradt. Több mint egy évtized fáradtsága nyomta a vállát. A bőség esztendeiben egyre csak járta az országot, gyűjtötte be a gabonát, építtette a gabonaházakat. Bőséges volt a termés, könnyű szívvel fogadták az adót a parasztok.

De tehették is, hiszen Egyiptomban minden föld a fáraóé, aki dolgozik rajta, az csak bérlő, így az uralkodó akár az egész éves termését elveheti, ha úgy tartja kedve. Tartotta is nemegyszer az évezredek alatt, amióta fennáll Egyiptom országa. Mert ugyan Kemetnek, „Fekete-földnek” nevezik az egyiptomiak a hazájukat, de jól termő csak akkor lesz, ha a Nílus elárasztja a földeket, majd visszahúzódva ellátja termékeny iszappal.

József kormányzása idején azonban másként folyt az adók beszedése Egyiptomban. A bőség esztendeiben összegyűjtött gabonát a szűk esztendőkben odaadták a népnek. Persze nem ingyen, mert akkor sokan elpocsékolták volna. De József olyan árat szabott meg, hogy mindenki élelemhez juthasson a nehéz években is.

Az aszályos évek egyre csak jöttek. Az éhínség pedig növekedett, de nem Egyiptom földjén, hanem a külhoni országokban. Egyre több külföldi követ érkezett, akik mind gabonát szerettek volna vásárolni, és mindnyájukkal Józsefnek kellett tárgyalnia.

Egy napon a fő ceremóniamester hangos szóval Jákób fiait jelentette be, akik Kánaánból érkeztek, hogy hódolatukat fejezzék ki a nagy fáraó előtt, és kérést intézzenek Cáfenat-Panéahhoz, a kenyér házának urához, a nemzetek megmentőjéhez. József szíve hevesen dobogni kezdett, amikor a testvérei beléptek a fogadóterembe. Soványak voltak, zavartak, hiszen Kánaánban nincsenek ilyen hatalmas paloták, ilyen óriási csarnokok, mint amelyben most járnak. Beszélni sem beszéltek még ilyen hatalmas úrral.

Mindenki tudja, hogy Cáfenat-Panéah a fáraó kormányzója, a második leghatalmasabb ember Egyiptomban. Élet és halál ura, aki most szó szerint Jákób egész családjának életéről dönt. És ha nem visznek haza gabonát, éhen pusztul Jákób teljes háznépe. Remegő térdekkel léptek hát be a fogadócsarnokba, és amint beléptek, hasra is vágódtak azonnal, ahogyan azt a kérelmezőknek illik.

József azonnal felismerte a testvéreit, pedig nem látta őket jó tizenöt éve. Öregebbek lettek ők is, Rúben feje megkopaszodott, Simeon meggörnyedt a hosszú évek alatt. De ők voltak, a testvérei! Minden mozdulatuk, lépésük ismerős volt József számára, de tudta, hogy a testvérei nem ismerhették fel őt. A kormányzói tiara, az egyiptomi méltóságát jelölő hosszú, fekete paróka, a termet betöltő fény és ragyogás elhomályosították a testvérei szemét. Eszükbe sem jutott, hogy aki a kormányzói trónon ül, nem más, mint az édesöccsük, akinek a halálát kívánták.

József nézte a testvéreit, ahogy leborulnak előtte, és remegve várják, hogy megszólítsa őket. De hiába, mert Józsefnek elszorult a torka, nem jött ki hang a száján. A testvérei úgy feküdtek előtte, mint a meghajolt búzakévék. Pontosan úgy bókoltak, mint a nap, a hold meg a csillagok abban a régi álomban, amiért még az apja is megfeddte őt.