Az emberek azon csoportjához tartozom, akikben életük folyamán előbb tudatosult a művészet meghatározó ereje, mint Isten kegyelme és örömhíre. A városnak, ahol a szocializmus utolsó évtizedében cseperedtem, a Hild József tervezte ceglédi református templom volt a legszebb épülete. De hogy ebben az épületben igazat mondanak, ellentétben a televízióval és az iskolával? Ilyesmiről nem hallottam. Maradt az elvarázsolt csavargás a templom kertjében, a csodálat, amely, úgy tűnt, a művészetet illeti.

Ha csak annyit mondunk, hogy az irodalom és a legtöbb művészeti ág megszépítője, kifejezője életünknek, gyönyörködtet és tanít: nem mondtunk többet Marxnál. Viszont ha az emberbe rekesztett isteni teremtő erő működéseként tekintünk rá, a művészetet a vallás helyére emelő romantikusok tévedése felé sodródunk. Mindez persze az új tanterv körüli, épp az irodalomtanítást célkeresztbe állító viták miatt jut eszembe.