Mindezek ellenére is mély átéléssel ünnepeltük a karácsonyt. Hölgye Endre nagytiszteletű úr szent igyekezettel próbálta gyermeki lelkünkbe plántálni Krisztus Urunk születése ünnepének jelentőségét, mi pedig tőlünk telhetően igyekeztünk elsajátítani. Jólesik visszaemlékeznem, hogy szivacsként szívtuk magunkba valóban léleképítő szavait.

Mások voltak ünneplésünk körülményei, mint manapság. Az ünnep kapcsán ma már természetes szaloncukrot bizony hosszú ideig hírből sem ismertük, gyakran csak egy fenyőág helyettesítette a karácsonyfát, amely alól egyébként is hiányoztak a napjainkban szinte kötelező ajándékok. Ugyanakkor örülni tudtunk – ha egyáltalán volt – az almának, diónak, valamint az ünnepek alatt asztalra kerülő jobb ételeknek, amelyek kellemes kivételt jelentettek az akkoriban szinte országosan jellemző nélkülözés körülményei között. Egész életemre belém ivódott, hogy nem a külsőségek, nem az anyagiak határozzák meg karácsony szent ünnepének lényegét.

Köztudott, mennyi „járulékos elem” tapadt karácsony fogalmához az elmúlt csaknem két évezredben, hogyan vált ez a világra, sőt nem is csak e világra szóló esemény a karácsonyi kalács foglyává, az ajándékosztó szeretet ünnepévé. Ajándékot adni és ajándékot kapni egyaránt jó dolog, ha azt valóban a szeretet motiválja. A gazdagon terített ünnepi asztal örömei sem megvetendők. Tulajdonképpen nem lenne ezekkel a formaságokkal semmi baj, ha nem éppen az ünnep lényegét szorítanák háttérbe. Ugyanis a karácsony bibliai értelemben vett, lélekben megélt ünnepe több, maradandóbb mindezeknél.